Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

Birtalan Győző: Üzenetek az európai múltból - (Idézetgyüjtemény)

„... Némely bölcs ily példán és látványon okulva azt hiszi, minden méh az igen finom isteni lélek egy-egy kis szikrája, hiszen minden csupa isten: nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet; nyáj, barom és ember, valamint a vadállati csordák, és ami csak születik, mind néki köszönheti létét; hogyha feloszlik a test, ide tér meg idővel a lélek, mely soha meg nem hal, hanem élve nyilall a magasba, s fenn az egek boltján csillag lesz újra belőle..." (Vergilius: Georgica IV.) Az elragadtatott panteizmusnak ez a nemes pátosza vezethet az antik vallásosság érzelmi szférájának a természetben feloldódó lelkület megértéséhez, ami nagyon rokon azzal, amit később a nagy romantikusok megéltek. Vergilius ezt a látásmódot feltehetően az újplatoni-kusoktól vette át és tette magáévá. A filozófiai értelmezés után el kellett jönnie annak, aki az antik világkép mitológiai szemléletét dolgozta fel költői áttételben. Publius Ovidius Naso „modernizálta" e témakör több kiemelkedő érdekességű epizódját. Elsősorban a müveit, előkelő olvasói számára, akik már korántsem a naiv vallásos hiszékenységgel fogták fel a pogány istenek földi kalandjait, hanem allegorikusán és jelképesen, a természeti erők megszemélyesítéseként. Az is jellemző és fontos, hogy Ovidius a természeti életben észlelhető gyakori átváltozásokat (metamorfózisokat) emelte ki, a természeti lét drámai fordulataira összpontosított. Ezeknek motiválásában, kiváltásában a mitológiai szereplök vágyai, szenvedélyei, ellenállhatatlan kényszerből elkövetett cselekedetei, reagálásai a döntő tényezők. Az Átváltozások hosszú távú sikerének titka éppen abban rejlik, hogy a szerző ezeket a mélyen megalapozott belső indítékokat finom lélektani tudással, lényeglátással képes hitelesíteni és időtlen érvényességgel ábrázolni. Nem véletlen, hogy ez a mű oly sok kiváló írót, képzőművészt és zeneszerzőt ihletett, késztetett újraalkotásra az örök visszatérés jegyében. Az elmondottak érzékeltetésére álljon itt egy idézet az Apollón által üldözött Daphné átváltozásáról, melynek legszebb képzőművészeti megjelenítését Bernininek köszönhetjük, aki a tragikus jelenetet, mintegy hatszáz évvel Ovidius után, márványból kifaragta. „... Túlsággal tetszem; hát nyílj meg föld, vagy a testem változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem, így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste, zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte. Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá; s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben; arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi. S Phoebus ezért is lángol még: rányomja a jobbját arra a törzsre, s a kéreg alatt dobogó szivet érez. Agakat úgy ölel át, mint karral kart ha ölelnek, megcsókolja áfát, de a csóktól hajlik az arrébb." (Ovidius: Metamorphoses, l.)