Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra
még az 1854-1855-ben jelentkezett járványkor nem tették meg, pedig ekkor is ezrével haltak meg Pest-Budán kolerában. A korabeli „orvosi ismeretek" elterjedésére jellemző, hogy 1866-ban Rottenbiller Lipót polgármester még az orvosoknak sem hitte el, hogy a kolera fertőzését a víz is okozhatja. Igaz, ekkor Rottenbiller inkább hitt Sc hordán Zsigmond professzornak, aki a levegő abnormitásának vélte a kolera jelentkezését. A járványkórházi elhelyezés sem állította meg a járványt (itt egymást fertőzték a betegek). Elkülönített kolerakórházat 1872-ben hoztak létre először. Természetes, hogy vidéki városainkban, kevés kivétellel, még rosszabbak voltak a feltételek és körülmények, a járvány jelentkezésekor. Aki csak tehette, menekült a városokból és nagyobb településekről, tanyákon és távoli helyeken igyekezett izolálni magát és családját. A kolerajárványok közül a legnagyobb az 1831-ben lengyel-orosz területekről betört járvány volt, amely ebben az évben közel 300 ezer áldozatot követelt. Ez a járvány olyan megrázó élmény volt, hogy sokszor „időpont" megjelölésnek is használták: a „kolera előtt" vagy a „kolera után" volt egy-egy bizonyos esemény. Erről a járványról talán leggazdagabb a levéltári és irodalmi adattal rendelkezünk. E járványban halt meg Rudnai Sándor hercegprímás és Kazinczy Ferenc is. Kazinczy Ferenc 1831. augusztus 23-án halt meg, és még halála napján minden szertartás nélkül el is temették. Előtte Gömör és Nógrád megyében tett körutat, Miskolcra érve már jelentkezett nála a kolerabetegség. Csak nehezen volt képes Széphalomra jutni, ahol augusztus 15-én még belekezdett utolsó: „Az orosz kolera Zempléniben" című írásába, amit már nem tudott befejezni. Ezekben a napokban alakult Sátoraljaújhelyen a vármegyei kolerabizottság, élén egy ismeretlen ügyvéddel, Kossuth Lajossal, aki szigorúan betartatta a kolerával kapcsolatos intézkedéseket, valamint mindenhová kitüzette a vármegye hirdetményét a kolera felismeréséről. „A ragadós epe-mirigynek ezek kiváltképpen való jelei: undorodás, gyakori ökrödés, mintegy a végbélben égő vizes hasmenések: úgy hasonló vizes, fejér, minden szag és víz nélkül való, nyálas domborokkal elegyített hígságnak számos hányása: égő szomjúság: a szívgödörben valami nyomásnak és öszvetekeredésnek érzékenysége, félelemmel és sóhajtással együtt megnehezedett lélekzet: a derék alsó részében fájdalmak: hirtelen való elgyengülés; hideg kezek és lábak; ezekben érzett tűrhetetlen fájdalom: szaggatás, valamint rángatódzások, - szapora halál." A kolera tüneti kezelésével és esetleges gyógyításával kapcsolatban eltért az orvosok és a hatóságok véleménye. A hatóságok ugyan magukévá tették a bismutum subnitricum adagolását, amit a varsói Leo zsidó orvos eredménnyel alkalmazott Varsóban, és tapasztalatai alapján az orosz-, a porosz- majd az osztrák orvosi hatóságok is kötelező erővel írtak elő ellenszerként. A bécsi utasítás szerint ezt katonailag is elrendelték, aki nem akarta bevenni, annak kútjába öntöttek bizonyos mennyiséget, hogy ezzel a fertőzést megakadályozzák. A kútba való öntést a kassai főorvos ajánlotta, nem ismerve azt, hogy a bizmutos szer csak a tényleges megbetegedés alatt „fogja vissza" a vizet a szervezetben, hígítva nem eredményes a kutakban. (Nem ismerték a bakteriális fertőzés lehetőségét, így a terápiás szertől várták a megelőzés tényét.) A Felvidéken elterjedt az a hír, hogy a kutakba öntött „méreggel" kívánják a zsidók és az osztrákok elpusztítani a népet. Ez a felfogás nem volt egyedi, hiszen J. Bechterew a koleráról írott munkájában elmondja, hogy a mérgezett kutakról keltett rémhír orosz és lengyel területen is tapasztalható volt, és valóságos néplázadásokat eredményezett. 1831-ben a Felvidéken jobbágylázadás tört ki, amit a kordonnal körülvett területen a
