Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
u. 4. században megjelenő intézményt társadalmi forradalomként definiálja, ami a transzferálásban törést jelent. A szerző nem az ókori Görögországból való átvételt látja benne, hanem új találmányként értékeli, ahol a társadalmi szempontok és gazdasági meggondolások is szerephez jutottak. Pahlitzsch, J. (101-119.0.) az iszlám uralom alatt élő zsidó, melkitaés szamaritánus városokat vizsgálta a keresztes hadjáratok idején abból a szempontból, hogy milyen lehetőség adódott az arab medicina átvételére, és az, hogyan épült ez a görög orvoslás anyagára. Ez magyarázza meg azt a tényt, hogy a 12. sz. második felében keresztény, arab és szamaritánus orvosok is működtek a keresztes hadjáratokban résztvevő államokban. Ez a kor különösen nagy teret biztosított az egyes kultúrák közti mobilitáshoz. Mkhell, P.D. (121—138.0.) a középkor sebészi beavatkozásokra koncentrál, és felveti a kérdést: beszélhetünke tervezett operációkról, avagy a szükség határozta-e meg ezt a beavatkozást. A visszamaradt kéziratok és paleontológiái tárgyanyag is elsődlegesen a tervezett beavatkozást bizonyítják, bár sok esetben terápiai megoldásként is alkalmazták a 12-13. században. Jankrift, K.P. (139-154.0.) a zsidó tudósok „saját és idegen" tudásanyagának szerepét taglalja a középkor medicinájában, valamint a zsidó orvosok társadalmi emancipálódását. Megállapítja, milyen kevés adat maradt fenn a középkori bajor, sváb és frank városok zsidó orvosairól,és mennyivel többet tudunk pl. az Észak-Afrikában élőkről, ahol a városi és udvari életbe is integrálódtak, ellentétben az askenáziakkal, akik messzemenően izoláltan éltek. Mélyenszántó elemzése a zsidó orvosok képzettségére, tudásuk mibenlétére vonatkozik, és rámutat igen körülhatárolt munkalehetőségeikre Henderson, J. (156-166.0.) a reneszánszkor városait fókuszálja végig, és rámutat olyan hidakra, áthidaló tényezőkre, amelyek az orvostörténelmet, társadalom-, művészet- és építészetttörténetet összekapcsolja. Elsődlegesen a 15-16. sz. kórházait elemzi, a Santa Maria Nuovo modellértékét, amely Európa más régióiban is ilyen jellegű intézmény kialakulását eredményezte, amilyen pl. a Savoy Hospital Londonban. Kettős funkciója: spirituális és orvosi gondoskodása határozta meg a paciensekkel való foglalkozást. Wittern, R. (167-199.0.) Vesalius ellenzőit veszi górcső alá, egyben a 16. századi vitairat-kultúrát,ha fordulópontként értékeljük a medicina történetében, hogy a De lutmani corporis fabrica libri septein (1543) c. mű Galénosz tanítását elveti, a galenizmust pedig egyenesen megkérdőjelezi. Vesalius néhány kortársa ún. vitairattal reagált erre a műre, mindenek előtt Silvius, aki Vesalius tanítója és Galénosz-rajongó volt, és leszámol tanítványával. Hosszú évekre elhúzódó viták témája a galénoszi kutatás, a test alapos vizsgálata, a hagyomány értéke a vallásháborúk időszakában, amely műfajt teremtett. Ezt a vizsgálatot folytatja Steger, F. (201-218.o.), aki Agricola: Bermannus sive de re metaliica dialógus (1528) c. müve kapcsán szintén a 16. századi vitakultúrát elemzi. E mű a medcina humanizmusát és a különböző tudás-hagyományt nézi, amely az orvoslás kultúra-közvetítésben játszott szerepet. Ez visszatérést jelent az eredeti görög szövegekhez, a latin nyelvhez, az arab tanítást pedig elveti. Ez a „hamisítás" elleni fellépésként értékelhető, amit a kulturális transzfer vezetett be. Schäfer, D. (219-236.o.) „De senectute" c. dolgozatában kimutatja, hogy egyetlen antik mű sem foglalkozott az előrehaladott öregkor problematikájával, ám akad néhány írás, amely az öregedés jellemzőit taglalja, és ezek az orvosi és nem orvosi szövegek utolérhetők a korai újkor dietetikájában és farmakoterápiájában. A Biblia és az antik komédiák is jelentős befolyást gyakoroltak az újkori gerontológiára, ami a galénoszi hagyomány feladását vonta maga után. Pott, S. (237-261.0.) „Medicus Piéta "címmel a medicina tudásanyagának irodalmiasított változatait gyűjtötte össze. A latin tudós- és „magas" költészetet,a közmondásokat vizsgálja, a kontextusból pedig kiemelt szövegrészeket prezentál, amelyek a gyógyításban érdekelt olvasóknak sajátságos praktikákat ad. A szerző e költőiesített tudásanyag transzferálásának tipológiáját is kidolgozta a korai újkorra vonatkozóan. A könyv különös értéke az egyes tanulmányokban bemutatott tematikus kidolgozásokon kívül, hogy betekintést ad a mintegy 20-25 év óta folyó kutatásba, az eddig elért eredményeket összefoglalja és a még folyó munkák irányát is jelzi. Láthatjuk, hogya keresztény, arab és szamaritánus tudásanyagban egymásmellettiség, párhuzamosság, de átfedés is előfordult. A kölcsönhatások feltárása még sok feladatot ad a mai orvostörténetírásnak. Rákóczi Katalin
