Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
Schultheisz E.: Az európai orvosi oktatás történetéből. A Magyar Tudománytörténeti Intézet és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár közös kiadása, Budapest, 2003. 201.p. „Kézügyesség és alapos elméleti tudás együtt teszi a jó orvost" idézték évről évre - per se latinul - a középkori egyetemeken tartott orvosi tanfolyamok megnyitó előadásaiban, az Európában Johannitiusként ismert híres arab orvostudós Hunéin ibn Ishaq (809-877) bölcs tanácsát. Valóban: a betegvizsgálat,gyógyszertan és gyógyszeres gyógyítás, a kísérletezésből zsebé szel terén is kimagasló eredményeket felmutató arab orvosok a matematika, alkémia, csillagászat, csillagjóslás, filozófia, költészet, zene, nyelvismeret, földrajz és más tudományok terén is jeleskedtek. Tevékenységüknek meghatározó szerepe volt abban, hogy az Arab Birodalom fennhatóságát életerős, egészséges harcosai által - India határaitól Észak Afrikán keresztül a Pireneusokig kiterjeszthette. A müveit, jól képzett orvosok - ennek megfelelően - nagy tiszteletben álltak: Avicenna pl. tudományával vezíri (=miniszteri) méltóságra emelkedett A Salernón és Toledón keresztül Európába hatoló görög-arab tudomány hatására Bolognában (1111), Montpellier-ben (1187), Párizsban (1200), Nápolyban (1224), majd másutt is sorra megalakuló stúdium generálékon kezdetben csak a „szabad művészeteket" oktatták, majd a Szentszék legfőbb felügyelete alatt álló universitas magistrorum et scholariumokon a teológia, az egyházjog, végül a medicina is a fakultás rangjára emelkedhetett. Az öt évre terjedő orvosi tanulmányokat hároméves filozófiai előkészítő tanfolyam vezette be, csak ez után tértek rá Hippokratész, Galénosz, Johannitius, Avicenna tanításainak ismertetésére. Az orvosképzés fejlődésének történetírói természetszerűleg kiemelten ismertetik az orvosi diszciplínák (anatómia, sebészet, érvágás, diaetetika, gyógyszertan, pulzus- és vizeletvizsgálat, a „lázak") ismeretanyagának és egyetemi oktatásának fejlődését, az artesnak nevezett bölcseleti szak tananyagával azonban kevesebbet foglalkoznak. Az egyetemtörténészek viszont - megfordítva — többnyire csak említik az orvosi fakultás létét, az ott oktató híres professzorok nevét, ám az orvostudományi tananyagra, annak a bölcseleti fakultáson oktatott tárgyak fejlődésére gyakorolt befolyására nem fordítanak kellő figyelmet. Az egyes tudományszakok kölcsönhatásainak tudománytörténeti jelentősége azonban vitathatatlan. Ennek bemutatása a szintézisre törekvő orvostörténelein feladata. Évszázados mulasztást pótol Schultheisz professzor, amikor mondanivalójának célját könyvének legelején „filozófia az orvosi stúdiumban" című fejezetben felvázolva világítja meg e fontos kérdés jelentőségét. Ezek után elemzi a medicina helyzetét a skolasztika és a humanizmus ellentéteinek korában; a patrisztika spiritualizmusával szembeállítja a humanizmus befolyását az orvosi tankönyvirodalom fejlődésére; elismeréssel szól Cornarius „Universae rei medicae.. .etc." (Frobenius, Basel, 1529) c. könyvéről, mely megállapítása szerint az első valóban orvostudományi tankönyv. Méltatja a kommentárok és a kéziratos művek oktatástörténeti értékét; élvezetes áttekintésben taglalja az orvosi tanköltemények mnemotechnikai szerepét, majd a filozófia és a medicina kapcsolatának ürügyén rátér a „hit és a tudás" régi (és örök) vitás kérdéseinek feszegetésére. Tudománytörténészek általában nem adnak kielégítő választ adni ana a kérdésre, hogy mi lehetett az a hatalmas erő, amely a középkori „Mennyei Királyság" hierarchiáját, valamint a skolasztika hatalmas épületét megingatta és a humanizmus, a reneszánsz, sőt a reformáció kialakulását is megindította? Netán a tudományok immanens fejlődése foszlatta szét az Egyház uralma alatt álló filozófia korlátlan befolyását az orvostudományra? Nem: amint azt a „Tanköltemény az orvosi oktatásban" címet viselő fejezet is tanúsítja, a pestis hatására szorult háttérbe a dogmatizmus és nyitott tág kaput a természettudományok alapjaira helyezett orvostudomány fejlődésének. A pestis - kegyetlen pusztításai következtében - a liturgikus könyvekben is említést nyert és magyarázattal szolgál arra, hogy - miután sem a vallás, sem a filozófia nem nyújtott védelmet a „fekete halál" pusztításai ellen - a hatalmában és saját hitében is megrendült klérus az orvostudományt sem tudta tovább kezében tartani. Savonarolával 1498-ban máglyán hamvadt el a középkor szelleme, a máglya lángját pedig még magasabbra szította a syphilis, amely Európában 1495. óta nem csak áldozatokat szedett, hanem hatalmas társadalmi átalakulásokat idézett elő. Történészek általában kevéssé méltatják figyelemre, hogy a syphilis terjedése változtatta meg az emberek életmódját, szokásait, öltözködését, sőt kedélyállapotát is: e hosszú időn át gyógyíthatatlan betegség következtében költözött zárkózottság, bizalmatlanság, gyanakvás a korábbi vidám tarkaság helyébe. Paracelsus (1493-1541) gyógyszertani-, Vesalius (1515-1564) anatómiai-, Harvey (1575-1657) élettani (fiziológiai) kutatásainak nagyszerű eredményei más oldalról meghatározó módon járultak hozzá a filozófiának az orvosi-, a medicinának a filozófiai oktatásból való sajnálatos kiszorulásához. A 19. sz. nagyhírű német fiziológusa Du Bois-Reymond (1818-1896) véleménye szerint „senki nem okozott annyi kárt a medicina fejlődésének, mint a filozófusok". Igazát - a múltat tekintve - nem vitatjuk. A régi korok iatrosz filoszofosz iszótheoszát azonban ma már csak az orvostörténelein lapjairól ismerhetjük. Ugyanakkor -a mechanisztikus szemlélet erősödésével tapasztalhatjuk az orvostudomány túlspecializálódását.a legjobb szakorvosok egyetemes orvostudományi tájékozottságának beszűkülését. A gyakorló orvosnak azonban - a járványveszélyre tekintettel - akár új, korábban nem ismert betegségek felismerése is feladata. Az elmeorvoslás sem illeszthető be maradéktalanul a műszeres és
