Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Szabó Katalin: A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a fővárosi lapok tárcarovatában, a 19. sz. második felében

elbeszélés nem a mese értelemben használatos, másfelöl természetesen nem is lehet azonos az ismerettel. A posztmodern állapot című írásában Jean-François Lyotard - más szempontokat középpontba helyezve, de - a tudásnak két formáját veszi alapul. Szerinte létezik tudományos tudás és narratív tudás. Lyotard a tudásnak két, egymástól nagyon távol eső formáiként említi őket. Mégis ráirányítja a figyelmet egy területre, ahol szerinte a tudományos tudás és a narratíva (mint a narratív tudás jellemzője) találkozhatnak egymással. Az ő megfogalmazásában: ,A narratívak — ilyen vagy olyan formában - történő megjelenését a nem narratívban nem tekinthetjük egyszer és mindenkorra kizártnak. Közönséges bizonyítéka ennek: mit tesznek a tudósok, ha valamilyen »felfedezes« után televízióba hívják őket, vagy az újságokban interjút készítenek velük. Elmondják az egyáltalán nem epikus tudás egy eposzát. A tudósok ily módon megfelelnek a narratív jéiték szabályainak, amiben jelentős szerepet játszik a médiák fogyasztóin túl saját belső világuk is. [...] Nem kizárt tehát, hogy a narratívak igénybevétele elkerülhetetlen [...] Igaz tudás mivoltát a tudományos tudás sem nem tudhatja, sem nem tudathatja anélkül, hogy vissza ne nyúlna egy másik tudáshoz, az elbeszéléshez"

31 • Az elbeszélés tehát eszköz, mely a tudás hordozására és a tudás közlésére is alkalmas. A tudás - a tudományos tudás is - nem csupán „képlet", nem valamilyen nyelv felett, vagy nyelven kívül álló jelenség. Megértéséhez, megfogalmazásához és továbbadásához szükség van a nyelvre, de az elbeszélőnek szüksége van arra is, hogy mondandóját formába öntse, s ennek egyik ideális eszköze az elbeszélés lehet; ahogyan Crease a már idézett tanulmányában írja, a „narratíva a feltárás ideális eszköze", „olyan módon képes feltárni az emberi élet »esemény-jellegét«, amelyre semmilyen más bemutatás nem képes". Crease példájában erről egy kísérlet elmesélt története szerepel, melyben a megközelítési mód lehetőséget ad arra, hogy a tárgyhoz tartozó többféle elbeszélőszál összefonódjék. Ilyen „elbeszélőszál" lehetséges megjelenéseként sorolja fel magának a tudománynak a történetét, a kísérlet során alkalmazott eszközök történetét, vagy a kísérletet végző egyénekről szóló elbeszélő betéteket; a narratíva képes összefogni ezeket a szálakat. Az elbeszélés erősíti azt a tényt, hogy a tudomány, a tudományos tevékenység nem tér el a többi emberi tevékenységtől, nem kiváltságos. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a tudomány, vagy a tudományos elmélet - és ez lehet természettudományos is - az emberi kultúrához szorosan kapcsolódó jelenség, az emberi gondolkodás része és terméke, tehát nem kapcsolható ki a társadalomból, a kultúrából, vagy ahogyan Székely László fogalmazott, a tudományt „a kultúra integráns részeként, az ember világhoz való viszonyának világban-való-létének — sajátos mozzanataként"

32 is érthetjük. Az elbeszélés tehát a tudomány-, a tudományos eredmény értelmezésének egyik megnyilvánulási formája, egy reprezentálódási alakja, mely tulajdonságainál fogva alkalmas arra, hogy „emberi léptékűvé" tegye tárgyát. Az itt bemutatott tárcák, a múltban, a tudományos eredmények interpretációjára, közérthető újrafogalmazására, egy különleges célközönség megszólítására tett kísérletek egy 32 Lyotard, J.-F.: A posztmodern állapot. In: Habermas, J.- Lyotard, J.-F.-Rorty R. (szerk.): A posztmodem állapot. Bp., 1993. 63. 33 Székely L.: A természettudományok hermeneutikája és a tudománytörténet. Replika 2000/41. 149-161.