Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Szabó Katalin: A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a fővárosi lapok tárcarovatában, a 19. sz. második felében

iróniával fűszerezett korelemzés, melyben a korszak ambíciói és gyengeségei egyaránt megfogalmazódtak. A társadalomban, a mindennapi élet keretein belül új helyét kereső tudomány közönséget megszólító lehetőségeit is elemzi a szerző, hiszen mint írja, a korszak „most érintett iránya leginkább a társaséletre van befolyással". Milyen szerepe van a nyilvánosság, a „társasélet" berkein belül a tudománynak? Hogyan szólítsa meg a közönséget, mi az, ami a közönséget érdekelheti? Almássi szerint minden, így a tudományos eredmények is a modern társalgás, a modern társasági élet beszédtémáit kell, hogy képezzék. A modern korban - írja a szerző - a „tudomány nem zárkózik többé négy fal közé, hanem ott, hol csak szerét teheti, a nyilvánosság elé lép, és érthető szavakban adja elő embertársainak a tudós azt, mit szorgalommal gyűjtött a tantermekben: tehát megkívánja a jobb társaság, hogy ne csak francia és angol regényekről, »a szűz imájáróU, »a zárda csöngetyujerol«, a »spanyol inquisitiorol« sat., hanem egyáltalában mindenről képesek legyünk beszélni." A fenti idézetnek három nagyon fontos megállapítása van. Az első az, hogy a tudománynak kötelessége közelíteni a laikus közönség felé is, hiszen mindenkinek meg kell ismernie a legújabb tudományos vívmányokat, illetve azok gyakorlati hasznát; mindenki haszonélvezője kell hogy legyen az eredményeknek. A szerző második fontos megállapítása az elsőből egyenesen következik, arra figyelmeztet, hogy a közönség megszólításának nyelve érthető és világos nyelv legyen. Nem elég tehát a tudománynak a nyilvánosság elé lépnie, meg is kell tudni értetni magát a laikus közönséggel. Ennek a nyelvnek kellően plasztikusnak is kell lennie, hiszen esetenként a közönség előtt addig teljesen ismeretlen, bonyolult dolgokat kell közölnie. Ez a probléma előkerült már a szerző néhány eddig ismertetett tárcájában is, de inkább csak a szakszavak alkalmazásának területén. írásaiban vélhetően nemcsak stilisztikai célt szolgálnak, hanem a könnyebb és jobb érthetőséget is lehetővé teszik a gyakori hasonlatok és a metaforikus megfogalmazás. Talán levonható az a következtetés is, hogy a laikus nyilvánosság előtt való bárminemű szereplés a magyar tudományos nyelv további pallérozásának egyik lehetőségét, árnyalását, gördülékenyebbé tételét jelentette. A harmadik fontos megállapítása a társasági élet változásaira vonatkozik. Almássi egyértelműen kijelenti, hogy a tudományoknak igenis helye van a társalgásban, a róla való vita és beszélgetés jól megfér a művészetekről való disszkuszió mellett. Ezt a nézetet bizonyítják a reáltudományok és az orvosi eredmények népszerűsítésének tárgyában született tárcák is, melyek gyakran folyamodnak a művészethez, a filozófiához, vagy a történelemhez mondandójuk kiegészítése, de plasztikusabbá tétele okán is. Ez a mind elterjedtebb nézet azt is jelentette, hogy a reáliák az általános műveltség keretein belül is helyet kerestek maguknak. Almássi véleménye szerint a ,jnűvelt embernek nem kellene a bonctan terén egészen járatlannak lennie. Sokrates e szavai »gnothi szeauton!« (ismerd meg tenmagadat) nemcsak a bölcsészt illetik." Természetesen azért a gyakorlati haszon a bonctan legfőbb haszna, mely - véli Almássi - hozzásegítene ahhoz, hogy „kevesebb balvélemény és ferde fogalom uralkodnék még a műveltebb osztályokban is [...], ha az anatómia tudománya rést tudna nyitni magának a közélet vegyületében". Innen már csak egy lépés az, ami a század 70-es éveiben mint elképzelés, a 90-es években pedig mint gyakorlat jelenik meg, nevezetesen az egészségtan iskolai oktatása.