Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - JÓZSA László: Laboratóriumi és pathológiai vizsgálatok Bizáncban

tudomást sem vesz erről, mások viszont elhanyagolhatónak tartják (éppen ezért nem részletezik) a bizánciak próbálkozásait (CROMBIE 1994). A laboratóriumi vizsgálatok történetével foglalkozók egy része a reneszánsz korára teszi a kezdeteket (BERGER 1999). Más ellenvetés szerint, a mikroszkóp feltalálása előtti időben nem alakulhatott ki az orvosi laboratóriumi gyakorlat, mivel az érzékszervi észlelés elégtelen a jelenségek tisztázásához. Számos kutatóval egyetértve, úgy vélem, hogy nem csak lehet, hanem kell is beszélnünk a bizánci laboratóriumról. Bár a kiindulási alap - t. i. a testnedvek egyensúlyának, vagy az egyensúly felborulásának hipotézise - hibás volt, a megfigyelések mégis új eredményeket hoztak, amelyeket a diagnosztikában és a gyógykezelésben hasznosíthattak. Az évszázadokon át kedvelt uroszkópia nem valódi laboratóriumi módszer, ám abból értékes, olykor ma is használatos vizeletvizsgálati metódusok fejlődtek ki. A laboratóriumi eljárások csírái a korai bizánci időkben (4. - 7. sz.) keletkeztek, de rendszeres és módszeres vizsgálatokról csak a 9. századot követő periódusban beszélhetünk. Meletius

2 (9. század) állapította meg, hogy a hét testváladék (könny, nyál, nyák, sperma, menstruációs folyadék, széklet és a verejték) alkalmasak lehetnek a betegségek kórismézésére, a gyógyulási folyamat nyomon követésére. A vizelet nem szerepel Meletius felsorolásában, ugyanis az uroszkópia Hippokratész óta elfogadott volt. Theophilosz Protoszpathariosz (9-10. század), könyvet írt a testváladékokról, s azok megfigyelésének módozatairól. Érdemes röviden áttekinteni a leggyakoribb vizsgálati anyagokat, elemzésüket a bizánci orvosi irodalom alapján. A Birodalom kórházainak, járóbeteg rendeléseinek munkamenetéről kevés feljegyzés maradt. A fővárosi Pantokratór kórház irattárának egy része átvészelte a századok pusztításait (JOZSA 1993). A poliklinikán időnként végzett vizeletvizsgálat, gyakorta uroszkópia. A kórházi osztályokon (különösen a bélbetegségek részlegén), szinte rutin eljárásnak számított a vizelet és széklet, a nőgyógyászaton a hüvelyváladék és menstruum kémlelése. A nyál, nyák (hörgő váladék, köpet) és ondó vizsgálatára ritkábban, a verejtékére pedig jóformán soha sem került sor. Az ondófolyadék Az ondófolyadék vizsgálata a magtalanság okának kiderítését szolgálta, de végezték rejtett heréjűség, a magömlés elmaradása (feltehetően az ondóvezeték elzáródása miatt) sőt ejaculatio praecox alkalmával is. A férfi magot ( olykor a bőven ürülő húgycsőváladékot) üvegpohárban fogták fel, nyomban, majd néhány órás várakozást követően figyelték meg. A spermát a szín, sűrűség (folyékonyság) és főként mennyisége alapján minősítették, azt is megjegyezve, hogy annak egyes tulajdonságai évszaktól, külső hőmérséklettől, a páciens aktuális testi kondíciójától, stb. változhatnak. Az ondó vizsgálatával egy időben a herék állapotát (nagyság, konzisztencia, tapintási lelet) is regisztrálták. Paulosz Aegineta (7. század) a (tripperes) húgycsőfolyás váladékát és az ondófolyadékot tette vizsgálat tárgyává, közreadva az ondó és a gyulladásos exsudatum a differenciálásra szolgáló jegyeket. Aetiosz Amidenosz (6. század) szerint „... a meddőség egyaránt keletkezhet a férfi, vagy a nő, vagy egyidejűleg mindkettőjük állapotából". Úgy vélekedett, hogy ha a férfi túl „meleg" természetű, akkor a sperma „megégve'''' jön ki, ha viszont „hideg", akkor a magja híg, vizes, kis mennyiségű és terméketlen. Az öreg férfi spermája nehezen (hosszú idő után) 2 Meletius megállapítása korszakalkotó, ugyanis a korábbi orvosok szinte kizárólag az uroszkópiát tartották diagnosztikus eszköznek.