Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
A könyvet rövid egyiptomi transzliterációs útmutató, időrendi táblázat, rövidítésjegyzék, ajánló irodalomjegyzék és képjegyzék zárja. Győry Hedvig számos, hazai kiadványban először látható ábrával illusztrált, szép kivitelű, s szakmabélieknek, illetve érdeklődőknek egyaránt ajánlható kötetét végigolvasva sokkal többrétű, többoldalú, árnyaltabb és gazdagabb képet kaphatunk az egyiptomi „egészségügyről", mint bármely eddigi feldolgozásból. (A munka orvosi vonatkozásainak megbízható voltáról az orvos-lektor, Balázs Péter gondoskodott). Győry Hedvig könyvének számomra legfontosabb erénye mégis az, hogy szinte minden állítását eredeti szövegek fordításaival, ábrákkal, vagy pontos jegyzetekkel támasztja alá, ám nem hallgatja el olvasói elől azt sem, ha egy számára fontos szövegrészlet többféleképpen értelmezhető, illetve, ha egyik-másik állítása csupán feltételezésen vagy következtetésen alapul. Egy szó mint száz: a szerző rendkívül becsületes tudós, adatait tehát - eltérően néhány korábbi, hasonló témájú hazai kiadványétól - bátran használhatjuk kutatásaink során. Magyar László András Kapronczay Károly: Fejezetek 125 év magyar egészségügyének történetéből. Bp., Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2001. 232 p. Kapronczay Károly tanulmánykötete képet kíván adni az elmúlt 125 év (1876-2001) hazai egészségügyének történetéről. Az indító dátumot az 1876. február 25-én, a magyar országgyűlés által elfogadott közegészségügyi törvény (XIV. tc.) indokolja, mely alapvetően a megelőzést tűzte zászlajára, s hosszú időn át gyakorolt nagy hatást a hazai egészségügyre. Kimondta, hogy a közegészségügy az államigazgatás körébe tartozik, melynek az irányítás mellett a maradéktalan végrehajtás is a feladata. Ennek értelmében az ország közegészségügyének irányítása a Belügyminisztérium e célra létesített osztályának feladata lett, amely országos szinten összegezte és irányította a szakterületet, míg az első és másodfokú hatóságokat a helyi igazgatási formák alkották. Az elsőfokú hatóság szakfelelőse a járási vagy városi tisztiorvos, míg a másodfokú hatóságé a vármegyei tiszti főorvos volt. A törvény feladatul tűzte ki az egészségügyi felvilágosítási, amelyben az 1900-as évektől fontos szerepet töltött be a Magyar Vöröskereszt és több szakszervezet. A szerző sorraveszi a törvény hatását az egyes részterületeken, így vizsgálja a települések egészségügyét is. A kiegyezés után megváltozott az ország településképe (urbanizáció, népesség növekedés), mely elengedhetetlenné tette az alapvető higiéniai előírások megvalósítását (vezetékes ivóvíz, szennyvizek elvezetése, ipari létesítmények külterületekre helyezése). Az anya-, csecsemő- és gyermekvédelem, illetve az iskola-egészségügy területén is nagy változást hozott a törvény, hiszen ingyenessé tette a hét éven aluli gyermekek gyógykezelését, szabályozta a dajkaságot, gondoskodott az elhagyott gyermekekről, s kötelezővé tette a himlőoltást. Az iskolaorvos-képzéssel lehetővé vált az iskolaorvosi hálózat kiépítése. Az ipar- és munkaegészségügyben nagy szerepe volt az 1870-ben alakult Altalános Munkás-, Betegsegélyezőés Rokkantpénztárnak, amely már rendelkezett orvosi rendelővel, orvosi és beteggondozó hálózattal. A katonaegészségügy alakulását is górcső alá veszi a szerző. Betekintést enged a magyar fogorvoslás történetébe, mely hazánkban a 18. század végén kezdett magasabb szinten működni. A kórházügy területén a kiegyezés után lépett életbe alapvető igazgatási reform, melynek eredményeként jött létre 1898-ban az Országos Betegápolási Alap. Hazánk fürdőkultúráját a geológiai adottságokból fakadó gyógyvizek bősége alakította. Fürdőink fontos szerepet töltöttek és töltenek be a gyógyításban. Kitér a kor súlyos betegségeire, így a tuberkulózisra: az ellene folytatott küzdelemben Korányi Frigyes kezdeményező szerepe emelendő ki. A tüdőszanatóriumok alapításától eljut a rendszeres tüdöszürésig. Az egyéb járványos megbetegedések (fekete himlő, tífusz, diftéria, kolera) elleni küzdelem is ebben az időszakban válik meghatározóvá. Ezután a kötet az egészségügyi személyzet helyzetéről nyújt történeti áttekintést, kezdve az ápolónőképzéstől és bábaképzéstől, majd az orvostársadalom alakulásáról, létszámáról, képzéséről is szó esik. Külön fejezetet szentel az orvostársaságoknak, illetve a különböző egészségüggyel kapcsolatos egyleteknek, kezdeményezéseknek (Országos Orvosszövetség, Magyar Orvostudományi Társaság, Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetsége, stb.). A kötet teljességéhez a mű utolsó két fejezetével Kapronczay Katalin is hozzájárult. Az elsőben a hazai orvostörténeti gyűjteményekről, így a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tevékenységéről esik
