Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
Ditor ul ditem. Tanulmányok Schultheisz Emil professzor 80. születésnapjára. Bp.-Piliscsaba, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár - Magyar Tudományos Akadémia - Semmelweis Egyetem, 2003. 421 p. Különlegesen szép kiállítású ünnepi kötettel köszöntötték az orvostörténet tudományának képviselői a 80. születésnapját ünneplő Schultheisz Emil professzor urat. A „Ditor ut ditem"címü tanulmánykötet a Magyar Tudományos Akadémián tartott születésnapi köszöntésre készült el a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, valamint a Magyar Tudománytörténeti Intézet és a Semmelweis Egyetem közös kiadványaként. A kötet megjelenését támogatta a Magyar Tudományos Akadémia, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is. A könyv bevezetőjéből megismerhetjük a Professzor Úr szakmai életútját, képet kaphatunk nagy ívű orvosi és orvoslörténészi pályafutásáról. 1923. június 21-én született, középiskolai tanulmányait evangélikus gimnáziumokban végezte. Érdeklődését követve a kolozsvári egyetemen, történelem-filozófia szakon kezdte egyetemi stúdiumait. Később átiratkozott a Debreceni Tudományegyetem orvosi karára, végül a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen avatták orvosdoktorrá. Pályakezdésének ez a kettőssége, bölcsészeti és orvosi tanulmányai meghatározták későbbi tudományos pályafutását. Bár munkája az orvosi praxishoz, illetve később az egészségügyi politikához kötötte, mindvégig megőrizte a társadalomtudományok iránti érdeklődését, amelyet az orvostörténeti kutatások terén kamatoztatott. Közzétett tanulmányainak a száma kettőszáz körüli - a köszöntő kötet olvasói képet kaphatnak e publikációk témabeli változatosságáról, ha átnézik munkáinak jegyzékét. Művelődéstörténeti tanulmányainak egy része forrásértékű, más cikkei alapos, világos gondolatmenetű ismertetései egy kevéssé ismert, orvostörténeti szempontból jelentős epizódnak vagy életműnek. A medicina fejlődésének egyes korszakait átfogó tanulmányait szívesen olvassák a pontos adatokra, megalapozott gondolatmenetre vágyó szakemberek mellett a művelődéstörténet iránt érdeklődő laikusok is. Schultheisz professzor úr tudományos publikációi példát adnak a természettudományos és a társadalomtudományos gondolkodás összeegyeztethetőségére, ami mindkét tudománytípus irodalmát gazdagítja. Az ő munkássága is nyilvánvalóvá teszi, hogy az orvostörténet müveléséhez e két fő tudományterület ismerete nélkülözhetetlen: az orvoslás fejlődésének epizódjait a nagyobb társadalmi összefüggésekbe ágyazottan, társadalomtörténeti kutatói módszerekkel lehet hitelesen és érdekfeszítően elemezni. A tisztelgő kötet tanulmányai a téma- és stílusbeli sokszínűség jegyeit viselik. Külföldi és magyar kollégák, tisztelők, barátok írásai követik egymást, amelyeknek egyetlen közös jellemzője az orvos- ill. gyógyszerészettörténeti tárgykör. Az orvostörténelem-írás általános kérdéseit elemzik Birtalan Győző (Meditációk az orvostörténelem műveléséről) és Karasszon Dénes (Hermeneutikai problémák az orvostörténeti kutatásban) írásai. Magyar László András alapvető tanulmánya (A gyógymódok osztályozása) arra világít rá, hogy a terápiás módszerek rendszerezését az emberi gondolkodás egyfajta kényszere és szükségszerűsége hozta létre. Kapronczay Károly „A hazai orvosi közigazgatás története" című tanulmányában 1714-től, az első orvosi tárgyú törvényi rendelet kiadásától a II. világháborúig, az egészségügy és a szociális gondozás összekapcsolódásáig kíséri végig az orvosi közigazgatási rendszer kiépülését. Forrai Judit (A magyar fogtudomány kezdete), Simon Tamás (The Hungarian Medical Profession 1900-1993) és Zaj'ácz Magdolna (Adatok a szemészeti plasztikai sebészet történetéhez) egy-egy orvostörténeti korszak ill. az orvostudomány egyes ágainak alakulását ismertetik. Ebbe a sorba illeszkedik Kapronczay Katalin tanulmánya is (Egy bécsi tudós társaság és folyóirata az 1770-es években), amely a 18. század végének orvoslásáról, folyóirat- és társaság-alapításairól szerzett ismereteinket bővíti. N. Tahin Emma a középkori egyetemi képzés érdekes és gazdag történetéből ragadott ki egy orvostörténeti szempontból is jelentős mozzanatot „Az orvosi pályára készülő magyar diákok egyetemjárása a Zsigmondkorban" című értekezésében. Dietrich von Engelhardt (Zur Subjektivität und Ethik des Kranken in Geschichte und Kultur) az orvosi etika területét érinti tanulmányában: a páciens helyzetét, szerepét, orvos és beteg viszonyát tekinti át az egyes történeti korszakokban. Ballér Piroska írása is hasonló témát dolgoz fel, a Corpus Hippocraticum elemzéséből következtet az orvos-beteg kapcsolat alakulására az ókori Görögországban. Petra Hille, Anne Rappert és Gundolf Keil a középkori sebészet gyógyszerhasználatáról írtak (Die Arzneiform Pulver in der chirurgischen Fachliteratur des Hoch- und Spätmittelalters), Kótyuk Erzsébet pedig képzeletbeli orvostörténeti adattárunkat egészítette ki „Kolerajárványok az Északkeleti-Felvidéken a 19. században" című, a korabeli dokumentumokat az érzékletesség eszközéül jól felhasználó tanulmányával.
