Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS

246 Comm. De H ist. Anis Med. 182-185 (2003) A könyv arra a kérdésre keresi a választ, hogyan alakult a népi gyógyászat és a hivatalos, konvencionális orvostudomány kapcsolata, helyesebben bonyolult kapcsolatrendszere az adott időszakban, hogyan változott a népi gyógyászat megítélése ebben a korban, és milyen fórumokon érintkezhetett, küzdhetett meg egymással a népi gyógyító hagyomány és az akadémikus orvostudomány. Ahhoz azonban, hogy a föltett kérdésekre választ adhasson, a szerzőnek lépten-nyomon el kellett különítenie és meg kellett határoznia, mi is voltaképpen a népi gyógyítás. Véleményem szerint ennek a kötetnek éppen ez a törekvés a legizgalmasabb vonása, hiszen ahogy az elképesztő mennyiségű forrásanyag a könyv lapjain elénk tárul, egyre erősödik bennünk a bizonyosság, hogy a népi gyógyászat korábbi definíciói elégtelenek, sőt olykor egyenest félrevezetők voltak. A 19. század gondolkodásában gyökeredző néprajzi, orvostörténeti hagyomány ugyanis, az újabb - elsősorban Gémes Balázs nevéhez köthető kísérletek ellenére - a népi gyógyászat körébe csupán a vidéki, paraszti ismereteket, szokásokat, eljárásokat hajlandó sorolni, ráadásul ezl a tudásanyagot valamiképpen zártnak és évszázadokon át alig változónak tekinti. (Ez a szemlélet egyébként a közvélekedésre is jellemző). A Deáky által feltárt források azonban - legalábbis számomra - egyértelműen bizonyítják, hogy egyfelől a népi gyógyászatnak is több rétege különíthető el - a mágikus, illetve az evvel gyakran összefonódó empirikus hagyománytól, az úgynevezett házi orvosló könyveken, herbáriumokon és a medicina pastoralisokon át, a ma alternatívnak nevezett irányzatok némelyikéig, sőt a városi népi gyógyászatig, másfelől pedig arra engednek következtetni, hogy a népi gyógyászati ismeretek, illetve a tudományos orvoslás között sokáig, talán éppen a vizsgált időszak kezdetéig, egyenrangú kommunikáció zajlott - ha egyáltalán el lehetett e kettőt különíteni egymástól. Orvostörténeti kutatásaim, fordítási munkáim során gyakran találkoztam ókori (Galénosz, Dioszkuridész, Szóránosz és mások írásaiból származó) receptekkel, gyógymódokkal, sőt elméletekkel is 16-19. századi házi orvosló könyvekben, 19. századi alternatív gyógyászati munkákban, sőt még népi gyógyászati adattárakban is. Az ókori, középkori orvostudományi irodalomban viszont Hippokratésztöl, Dioszkuridészen, Galénoszon ál Hildegardiusig, Albertus Magnusig, a salernoi coipusig közismerten szinte hemzsegnek a népi gyógyászati eredetű terápiák, gyógyszer-leírások. Az orvoslás elmélete ugyan - különféle elméleti, szociális, vagy akár anyagi okokból - korán, a Kr.e. 3. századtól igyekezett már elkülöníteni magát a puszta empíriától, vagyis az ún. „népi" gyógyító hagyománytól, ám a gyakorlat kényszerűségből és az orvosi rend struktúrája következtében a 18. századig elfogadta, és alkalmazta is az adott vidék népességének gyógyító ismereteit, hagyományait. A törés a népi gyógyászat és a tudományos orvoslás e szimbiózisában több fokozatban következett be. A 12-13. században, Európában megjelentek azok az egyetemek, amelyek fokozatosan szerzett privilégiumaikkal igyekeztek az üzleti versenytársaknak tekintett, diploma nélküli, vagy alacsonyabb rangú gyógyítókat kiszorítani a pályáról. (A nők, a másvallásúak egyetemekről való kitiltását a 16. századtól a seborvosok, bábák degradálása követte). A népi gyógyításhoz az európainál sokkal erösebben kötődő arab orvostudomány hatásának háttérbe szorulásával, a reneszánsz filológiai, tehát szöveg-alapozású, a 16. század folyamán egyre kritikusabbá váló medicinájának megjelenésével, a kísérletes orvostudomány, a kemiatria, jatrofizika, mechanoiatria, a farmakognózia 17. századi uralomra jutásával, majd az állami befolyás, az egységesítési kényszer eluralkodásával lassan a népi gyógyászat abba a pozícióba süllyedt, amelyet mai világunkban is elfoglal. A 19. század második felére a népi gyógyászat immár csak a néprajztudósokat és az orvostörténészeket érdekelte. A folyamatokban az Osztrák Birodalomban a közegészségügy térhódítása, az egyetemek állami alapítása, és az Aufklärizmus játszotta a főszerepet. Hazánkban az 1770-es, 80-as években az - egyébként óriási fejlődést elindító - központi hatalom, az orvosi rend támogatásával egyszerűen megvonta a népi gyógyítók jogosítványait, a bábáknak, seborvosoknak orvos előtt kellett vizsgát tenniök, a felvilágosodott népszerűsítő munkák pedig - amelyeknek egyébként a jelen kötet is rendkívül érdekes elemzését adja - igyekeztek elutasítani a népi hagyományt, babonának bélyegzve a legempirikusabb népi gyógymódokat is. Ezzel egy időre esett az egyetemek társadalmi rangjának emelése és szakmai jogosítványainak kibővítése is. (Az állami alkalmazott physicus, a bürokrata orvos is ekkoriban jelenik meg a színen.) A felvilágosult, központosított államban már nem volt helye az engedély nélküli tevékenységeknek és a központi véleménnyel szemben álló nézeteknek. Szinte ugyanekkor azonban, részben a szellemtörténeti értelemben vett romantika hatására, részben éppen az orvoslás központosításának ellenhatásaképpen különös fejleményekre került sor az orvoslás terén. Elsősorban Németországban és Franciaországban egy sor sajátos gyógyító irányzat szökkent virágba: a mesmerizmustól, a rademacherizmuson át a broussais-izmuson át a brownianizmusig, vagy éppen a Hahnemann által megalapozott homeopátiáig. Európában megjelentek az újra felfedezett keleti gyógymódok, az akupunktúra, a moxa, az ájurvédkus orvoslás, elterjedt és divatba jött a vízgyógyászat (Priessnitz és Kneipp), a napkúra, a makrobiotika és általában a Naturheilkunde. Ezek a furcsa irányzatok, amelyeket ma alternatív gyógyászat néven ismerünk, valója-