Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

ADATTÁR - DOCUMENTS - KAPRONCZAY Károly: Adatok a magyar iskolafogászat történetéhez

amelyeket a sebész jelölteknek tanulmányaik és vándordíjuk során el kellett sajátítani. Ezek között volt a foghúzás is. A jó foghúzóknak - mivel sokan szenvedtek a szuvas és beteg fogaktól - nagy becsületük volt. Zsigmond magyar király 1403-ban nemességre emelte Dabi Mihály sebészt, akinek címeres levelében három kihúzott fog utal mesterségére.

1 Viszont a foghúzás - éppen fájdalmas volta miatt - büntetést is jelenthetett: 1662-ben Eperjesen több tolvajt a bíró l-l foguk kihúzására büntetett. 1630-ban Esterházy Miklós nádor feleségéhez, Nyáry Krisztinához írott levelében boldogan számolt be arról, hogy fájós fogától - egy ügyes sebész mester keze által - megszabadult.

2 A 17. századtól kezdve egyre több adatunk van a fogászatról: Rayger Károly felvidéki orvos nemcsak a foghúzásról és a fogak rendszeres tisztításáról értekezett, de a fogbetegségek - szuvasodás, ínysorvadás, stb. - okaival is foglalkozott. Ebből a századból származik az első „mühiba-per": 1678-ban Szántkay Mihályné a kassai bíróhoz fordul panasszal, hogy Demjén János sebész úgy húzta ki fia fogát, hogy annak szája „megveszett".

3 Feltehetően szájzárat kapott. Bár ennek a pernek végső kimeneteléről nincs tudomásunk, viszont számos felvidéki és erdélyi adatunk van ügyes sebészmesterekről, akik gyorsan megszabadították a derék polgárokat fájós fogaiktól. 1755-ben kiadott Pianorum regulationis in Sanitatis címet viselő szabályzat kimondta, hogy ha bárhol tevékenységbe fog egy foghúzó, a városnak köteles illetéket fizetni, amely összeget a nevezett város olyan országos alapítványhoz juttat, amelyből külföldi orvosi tanulmányokat támogatnak. A 18. század végén ténylegesen - mai szóhasználattal élve - igény mutatkozott a szakképzett fogorvosok működésére is: az 1769-ben megindult hazai orvosképzés keretén belül az alacsonyabb szintű orvosi oktatásban (a seborvos) résztvevők, fogászmesteri (magister artis dentariae) vizsgát is tehettek, ennek birtokában viselhették a fogorvosi címet. Ilyen oklevelet először az 1799/1800-as tanévben adtak ki a pesti orvosi karon. Városainkban egyre több fogorvos kezdte meg munkáját, bár ezek többsége német földről hozzánk vándorolt sebészmester volt. Jankovich Antal, József nádor udvari orvosa 1838-ban a következőket írja: „ .. .Nagyszámú fogorvosaink legnagyobb része a bécsi főiskoláról kerül ki, ott a sebészeti kurzust végzik el és megfelelő fogászati vizsgát kell letenniük. Csodálatos, hogy a gyógyászatnak erre az ágára csaknem zsidó kollegák mennek"

6 A 18. század végén telepedett le a budai várban Meyer János, Pesten pedig Aschner János német fogorvosok, akik a korabeli újságokban, majd falragaszokon hirdették tudásukat: fogakat, gyökereket húztak, fogat is tömtek, műfogakat is készítettek, de értettek a fogszabályozáshoz, fogkeféket, fogporokat és szájvizeket árultak. A 19. század elején Sopronban, Kassán, Pozsonyban, Pécsen, Pest-Budán, Szászvárosban, Nagyszebenben, Brassóban és Kolozsváron praktizált letelepedett fogorvos, adatunk van arra is, hogy egy-egy fogorvos 1 Huszár Gy.: A magyar fogászat története. Bp. 1965. 2 Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek. IV. köt. Bp. 1944. 3

Uo. 4 Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története. Bp. 1894. Gortvay Gy.: A magyar egészségügy története. 1848-ig. Bp. Medicina, 1953. 5 Győry Tibor: A budapesti orvosi kar története. Bp. 1936. Hőgyes E.: A magy. kir. Tudományegyetem orvosi karának története. Bp. 1896. Huszár Gy. i.m. 6 Magyary-Kossa Gy: Lm. III. köt. Bp. 1936.