Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kóczián Mária - Kölnéi Lívia: A homeopátiás gyógyítás története Magyarországon
5. Új orvosok és új viták - 1850-60-as évek Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, és az utána következő politikai megtorlás több mint tizenöt évre megtorpantotta a homeopátia magyarországi szerveződésének folyamatát. A homeopata orvosok személyes sorsában is mély nyomokat hagytak az 1848-49-es események. A legtöbben fenyegetettségben, vagyoni bizonytalanságban élték át a Bachkorszakot. Almási Balogh Pált például mélyen megviselte felesége börtönbe zárása és a magyar értelmiség hallgatásra kényszerítése, majd később, 1860-ban barátjának és páciensének, Széchenyinek az elvesztése. Kovách Pál rövid ideig börtönben volt, de befolyásosabb páciensei közbenjárására szabadon engedték. Néhányan külföldre kényszerültek. A kassai Róth Mátyás például Londonban futott be fényes orvosi karriert. A kényszerű emigráció vagy a hazai visszavonult életforma néhány esetben javára vált a homeopátia ügyének. Az 1860-as években ugyanis, a társadalmi mozgalmak újraindulása után, színre lépett az új nemzedék, amelynek a képzésében a történelem alakulása is szerepet játszott. Bakody József fia, Bakody Tivadar például részt vett a harcokban Görgey tábornok mellett, így a fegyverletétel utáni években nem jöhetett haza. Bécsben majd Lembergben (Lvov, Ilyvó) tanult, itt vált homeopata orvossá. 1861-ben tért vissza Magyarországra. Szontagh Ábrahám is Bécsbe ment a szabadságharc leverése után, itt szerzett orvosi diplomát, és 1861-ben költözött Pestre. Szentkirályi Móric, aki a harcok idején politikai szerepet vállalt, kényszerű visszavonultsága idején kezdett el orvostudománnyal és homeopátiával foglalkozni. Később képviselőként és Pest főpolgármestereként is sokat tett a homeopátia hivatalos elismertetéséért. A gyöngyösi homeopátiás kórház sem vészelte át simán a szabadságharcot és az utána következő zavaros időszakot. Az első felelős magyar kormány úgy döntött, hogy 1849-től hasonszenvi módszerrel gyógyíttatja az újonnan alapított katonai nevelőintézet, a Ludoviceum diákjait. Meghívták a főorvosi posztra Vezekényi Horner Istvánt, aki az állást elfogadta és Pestre költözött. A gyöngyösi kórházi főorvosi állását meghirdették, a választás azonban a homeopátia és allopátia hívei közötti nyílt ellenségeskedéssé vált. Végül egy allopata orvost választottak, így a kórház a hagyományos orvoslás módszerére tért át. Az allopata orvos négy és fél év múlva lemondott tisztségéről, a kórházi nagygyűlés pedig visszahívta Hornért az intézmény élére, akinek közben az önkényuralmi átszervezések miatt megszűnt az állása a Ludoviceumban. 1856-ban előnyös változás következett be a kórház státuszában: városi kórházzá, majd egy évvel később homeopátiás nyilvános közkórházzá alakult át, az ápolónői teendőket pedig ettől kezdve irgalmasrendi apácák látták el. 1869-70 folyamán ismét lehetőség nyílt a kórházépület bővítésére, korszerűsítésére. A szabadságharc idején, Esztergomban sebesülteket gyógyított Lőrintzy Rezső, a Csillag utcai „kór és szegényház" orvosa. Ö lett Esztergom legtekintélyesebb homeopata doktora. Az intézmény, ahol dolgozott, városi kórház rangjára emelkedett. Emellett Lőrintzy magánpraxist is folytatott. 1862-ben magánszanatóriumot nyitott, ahol a kor legdivatosabb alternatív gyógyító módszereivel: homeopátiával, magnetizmussal és Kneipp-kúrával kezelte betegeit. A homeopaták működéséről a Bach-korszak alatt kevés dokumentum maradt. Közvetett bizonyíték a homeopátia gyakorlására az 1 850-es évekből az a tiltakozás, amelyet kilenc megye gyógyszerészei intéztek a minisztériumhoz azzal a céllal, hogy a homeopaták ne