Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
fordultak elő a tömeges - járványszerü - megbetegedések. Grynaeus Tamás megjegyzi, hogy az ergotizmus témakörében kutatóknak mindmáig nem sikerült megnyugtató módon tisztázni a „Szent Antal tüze" betegségnév és betegségfogalom teljes jelentését és jelentésváltozásait. A továbbiakban a szerző a betegség névadó(it)ját Remete Szent Antal, valamint Páduai Szent Antal életének egyes mozzanatait idézi fel az egyházi, a világi és a legendairodalom ide vonatkozó részleteire hivatkozva. Az irodalmi művek és a képzőművészeti alkotások Szent Antal ábrázolásainak alapján bizonyítható, hogy a két szentnek kettős - segítő és büntető - hatalmat tulajdonítottak a középkorban. Már a legkorábbi, 1565. évi kolozsvári boszorkányperben, de a recens anyagokban is előfordulnak ezzel kapcsolatos utalások, melyek szerint: aki jót tud csinálni, az rosszal is tud! Ezt a kettősséget a néphit napjainkban is őrzi. Egyébként a két szent között ez az egyetlen azonosság. Minden más - ünnepeik, kultuszuk, legendáik, ikonográfiájuk - különbözik. Az irodalomtörténeti, a művészettörténeti, a néprajzi és műemléki leírásokban gyakran találkozhatunk „Szent Antal" megjelöléssel. A „remete" és a „páduai" jelzők elhagyása azonban sok félreértést, bonyodalmat okoz. A szerző Bálint Sándorra hivatkozva megjegyzi, hogy a bosnyák szerzetesek tudatosan törekedtek a két szent kultuszának összeolvasztására. A tisztánlátást és a témában való jó tájékozódást segíti a könyvnek az a fejezete, amelyben Grynaeus Tamás a két szent hasonlóságait és különbözőségeit állítja egymás mellé. Ismeretes, hogy a Szent Antal tüze betegségnév szinonimájaként használt orbánc szavunkat az Orbán személynév szláv kicsinyítőképzős alakjából származtatják. A szerző ezért - a tőle megszokott alapossággal és részletességgel - fontosnak tartotta, hogy kitérjen (Szent) Orbán kultuszának bemutatására is. A szenthez kapcsolódó szokás - a vizsgált példák alapján - német eredetre utal. az orbánc betegségnév eredete és asszimilálódása viszont továbbra is tisztázatlan maradt. Grynaeus Tamás a helynevek, patrocíniumok vizsgálata során szigorú módszertani elvek alapján jár el: ha nem bizonyítható egyértelműen, melyik Szent Antalról van szó, az adatokat nem, vagy csak igen körültekintő mérlegeléssel veszi figyelembe és hasonlítja össze. A helynevek és személynevek vizsgálatának eredményeként a szerző megállapítja, hogy remete Szent Antal tisztelete és hatása már a 10. századtól folyamatosan kimutatható. (Szent) Orbán kultusza pedig feltehetően délnyugatról terjedt el két hullámban - esetleg ez is két Orbánra utal! -. jóval későbbi, és kisebb területet érint. Ez is, valamint az Orbán helynevek és patrocíniumok hiánya, kérdésessé teszi az Orbán - orbánc származtatást és összefüggést. Emellett szól még az is, hogy Orbán nem gyógyító szent. Valószínűbbnek tűnik, hogy a néphagyomány a többi szent példájára felruházta védő-pusztító, ártó-gyógyító tulajdonságokkal. Az antonita rend törtenetének részletes taglalására a szerző nem tér ki, hiszen az igen bő okleveles anyag alapján megírt monográfiákból - a jelentősebbeket fel is sorolja - tájékozódhat az érdeklődő olvasó. A téma azt viszont megkívánta, hogy a rend magyarországi tevékenységéről és kolostoraik elhelyezkedéséről bővebb leírást nyújtson. A Szent Antal tüze, a rozs és az anyarozs kapcsolatával a kötet IV. fejezete foglalkozik. Ebben két kérdéskört vizsgál Grynaeus Tamás: volt-e a középkori Magyarországon Szent Antal tüze, és előfordult-e az ergotizmus? A közvetlen és közvetett bizonyítékokat pontokba szedve és jól áttekinthető táblázatokba kigyűjtve tanulmányozhatjuk. A rozs (és joggal föltételezve az anyarozs is), valamint a Szent Antal tüze betegség változó gyakorisággal, az ország egész területén előfordult. Az újkori Magyarországon 1786-ban Baranya megyében, 1788-ban GyőrKomárom megyében, 1791-ben Szegeden, 1908-ban az erdélyi Belényes-Vaskoh vidékén fordultak elő alimentáris anyarozs-intoxikációk. Az anyarozs gyógyító célú alkalmazására utaló adatokat is felsorakoztat a szerző. A magyar nyelvterületen a Szent Antal tüze fogalom többnyire az orbánc-cú és a folyosó-\&\ együtt, gyakran szinonimaként fordul elő. A korai adatok különféle bőrbetegséggel azonosítják a Szent Antal tüzét, de az anyarozzsal nem hozzák összefüggésbe, és nem különítik el az ergotizmus két formáját. A 19-20. századi gyűjtésekben előfordul még a Szent Antal tüzfolyás, Antal tűző, Antó tüze és a tüzesség elnevezés is. A szinonimaként használt orbánc kifejezés eredetét is megvizsgálja a szerző: a 16-18. századig követi nyomon előfordulását az írott forrásokban, majd 19-20. századi gyűjtéseket tekinti át megyénként (a megyék nevét az 1913. évi vármegyebeosztás szerint tünteti fel). Grynaeus Tamás figyelmét nem kerüli el a népi szövegekben és a ráolvasásokban előforduló orbánc elnevezés sem. Lejegyzésük időrendjében, a jelzős szerkezet meghagyásával szedi lajstromba valamennyit, a könnyebb tájékozódás érdekében feltünteti az előfordulási helyet: a települést és a megyét is. Azonos módon járt el a folyosó betegségnévvel, valamint a hupulyká-val is, amit szintén szinonimaként használtak, és kisebb területen terjedt el. Annak is utánajár a szerző, hogy a 12. századot megelőzően - a Szent Antal tüze betegségnév ugyanis ekkor került a nyelvbe - hogyan nevezhették ezt a kórformát. A vizsgálódások után feltételezhető, hogy az átmenetileg szinonimaként használt fene (farkas), fene seb, illetve tüzes betegségnevek
