Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Walsa Róbert: „Az egyetemi rövidített tanfolyamok" története. A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem keretében Egyesített Orvostudományi Kar — Breslau-Halle, 1944-1945

ként, más szóval ágyútöltelékként, az ellenség előnyomulásának puszta késleltetésére: amit az is valószínűsített, hogy levéltári kutatások során találtak olyan ügyiratot a bécsi Állatorvosi Főiskola levéltárában [16, 17], amelyet a német oktatás és nevelésügyi miniszter 1945. január 18.-án intézett a bécsi tudományos főiskolák kurátorához, amelyben a zárt csoportokban kitelepített magyar diákok bevetéséről szóló szerződésre utalva megegyezés jött létre a birodalmi Külügyminisztérium és a magyar kormánynak az ügyben illetékes kormánybiztosa, dr. Csilléry András között. Ugyanezen ügyirat (a bécsi Állatorvosi Főiskola Rektora 158/1945. sz. 1.2. sz. mellékletei) a hallgatók katonai nevetése tekintetében már egyértelműbben fogalmaz: „ Bár formai-jogi feltételek a szövetséges országok számára háborús bevetésre nem állnak fenn, illetékes német körök felfogása szerint az áttelepült magyarokat a németekre vonatkozó előírásnak megfelelően hadifontosságú bevetésre igénybe kell venni ". Az írás a továbbiakban így folytatódik: „A magyar menekültektől is elvárható, hogy a háborús bevetésre rendelkezésre álljanak" [16, 17]. Ennek ellenére néhány szemfüles és merész professzor megkörnyékezte a breslaui „erődparancsnokot" és rávette, hogy némi cigarettáért és néhány üveg barackpálinkáért bocsássanak a tanzászlóalj rendelkezésére néhány vasúti vagont, amelyekkel egy nyugat felé tartó vonatszerelvényhez csatolva a nőkollégákat, valamint a gyenge, beteg hallgatókat Haliéba szállították. Minket többieket akár gyalogszerrel is indítsanak útra, hiszen sem fegyverünk nem volt, sem katonai képzésben nem részesültünk, így a védelemben amúgy sem vették volna hasznunkat. Az útbaindítást ennek ellenére az utolsó pillanatig halogatták, amikor az ágyúszó már másodpercenként reszkettette meg az ablaküvegeket. Magunk, közben székekből, asztalfiókokból sebtében szánokat fabrikáltunk, hogy ily módon, még megmaradt féltettebb holminkat magunkkal vonszolva, 1945. január 22.-én nekiindulhassunk a mintegy 180 kilométeres gyalogmenetnek. A haladás keserves volt, bár az utat egy-egy közbenső állomásig egyrészt országúton, a szovjet páncélos ékek elől szinte futva kellett megtennünk, miközben a jeges szél a szemünkbe fújta a havat, másutt erdőben, közel félméteres hóban szorosan egymás nyomában lépkedve próbáltunk előre haladni. A magunkkal cipelt személyes holmink utolsó maradékait, értékes tankönyveinket, súlyuk miatt kénytelenek voltunk eldobálni, amelyeket többé, számkivetésünk végéig sem tudtuk pótolni [18]. Szerencsésen döntöttünk egyébként, hogy Breslauból elmenekültünk, mert mint utólag kiderült, a várost a Führer parancsára még közel három hónapig [82 napig], szinte az európai háború utolsó napjaiig védték [30], azzal súlyosbítva, hogy itt, idegenben teljesen ki voltunk szolgáltatva a németeknek és Hitlernek. Breslaut a szovjet csapatok rohammal foglalták el: több mint 40 ezer tisztet és katonát ejtve foglyul, nem említve a halottak nagy számát [22]. Mindettől megkíméltük magunkat azáltal, hogy még idejében átgyalogoltunk KeletNémetország számos városkáján (Maserwitz, Neumarkt, Kotzenau, Lüben, Altöls), így érkeztünk január 26-án Stranzba, az óriási katonai táborba, ahol végre meleg étel várt, majd piszkos, talán élősködőktől sem mentes ágyban pihenhettünk másfél napig, végül többszöri átszállással értünk Hallé-ba. Halle an der Saale, a zeneszerző Händel szülővárosa 1694 óta egyetemi város, az ősi sóbányászat, sófeldolgozás és sókereskedelem központja. Itt várt ránk végsőnek remélt