Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Walsa Róbert: „Az egyetemi rövidített tanfolyamok" története. A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem keretében Egyesített Orvostudományi Kar — Breslau-Halle, 1944-1945
Leipzig, Halle volt az útvonal. Halléban a vidéki orvostanhallgatókat szállították ki, mi budapestiek Drezdán és Görlitzen keresztül december 22-én érkeztünk Breslauba. A háborús károktól megtépázott rozoga vasúti kocsikban nem volt sem fűtés, sem világítás, nem volt lehetőség a tisztálkodásra, egyéb szükségletek kielégítését is csak, nagy nehézségek árán, ha a vonat megállt egy-egy jelzőnél, a szerelvényt szemmel tartva, e lehetett megkockáztatni a vasúti pálya mentén. Útközben a folyosók padlóján heverve, poggyásztartókban, összetolt kofferokon, csomagokon próbáltunk keveset pihenni. Breslau (ma a lengyelországi Wroclaw) lett tehát a végállomás a budapesti orvostanhallgatók számára. Az ugyan végkép átgondolatlannak tűnt, hogy az ún. „rövidített tanfolyam" végcéljául miért éppen Breslaut jelölték ki, amely nyilvánvalóan a szovjet hadsereg felvonulásának egyik következő állomása volt. Breslau, ez a korábban gazdag, de az évek óta tartó német megszállás, háború alatt megkopott, elhanyagolt lengyel kereskedőváros köddel, párás, nyirkos, kellemetlen hideggel fogadott. A menekülőkkel túlzsúfolt városban semmi sem utalt a közelgő karácsonyra. Mi pedig egy kis vigaszra, együttérzésre vágytunk volna azok után, hogy kényszerűen magunk mögött kellett hagynunk az otthon melegét és szeretteinket a legteljesebb bizonytalanságban, sőt a feltételezhető pusztulás kilátásaival. Már az első percekben kiderült azonban, hogy a németeknek egyéb gondjuk is van, semhogy fogadtatást készítsenek elő számunkra. Szállásunk: a Gymnasium zu St. Elizabeth Arletzius Strasse-i várkastélyszerü épülete csak hosszas várakoztatás után nyílt meg. Ebben a láthatóan katonai célokra lefoglalt iskolaépületben kaptunk elhelyezést. Az osztálytermek hajópadlóját csak úgy, tessék-lássék szórták fel szalmával, ami tartós elhelyezkedésre semmiképpen nem látszott biztatónak. így kisebb csoportunk részére néhány napra, megnyitották a szomszédos minoritenhofi iskolát, ahol egymásra halmozott iskolai bútorok között alhattunk. Öreg iskolaszolga fűtötte kelletlenül a nagy cserépkályhát, a szomszédos Dorotheenkirchéből átmorajlott a karácsonyi orgonaszó szelíd zsongása. Erre ébredtünk reggelente. Az ünnepekkel ez a viszonylagos kivételezettség is megszűnt. A Minoritenhofra egyéb feladat várt [18]. Visszaköltöztettek a túlzsúfolt St. Elizabeth gimnáziumba, ahol katonaviselt „ősszigorlók" tartották fenn a rendet, vették kezükbe „idomításunkat" és az önérzetünk maradványait válogatott ál feladatokkal igyekeztek felőrölni: pl. a tanszemélyzet úticsomagjait őriztük a pályaudvaron, majd a költöztetésüket is ránk bízták, nehéz bútorokat cipeltünk, volt aki kedvenc hanglemezgyűjteményét is magával menekítette, noha a személyes „málhák" súlya hivatalosan nem haladhatta meg az 50 kg-t [6]. A feladatoknak nem volt se vége se hossza: a hólapátolástól a szalmazsáktömésig, a naponta több ízben való sorbanállás az ételosztások előtt, valójában inkább kifárasztás, figyelmünk lekötése, türelmünk próbára tétele volt. Önmagában napi hőstettnek számított, alkalmat és módot találni az elégséges tisztálkodásra, hiszen az iskola nem rendelkezett ilyen célra szolgáló felszereléssel és megfelelő helyiségekkel. Éheztünk és fáztunk. A silány, sótlan, fűszertelen és talán brómozott, főleg pedig a kevés kosztot pótlandó: vendéglőkbe jártunk, gyakran egymás után többe is, ahol — élelmezési jeggyel nem rendelkezvén — legfeljebb dohos, szárított zöldségfélékből, marharépából, káposztatorzsából és rothadt krumpliból készült háborús egytálételt, az ún. „Stammgericht"-et kaphattunk, amelyhez a kenyéren kívül az evőeszközt is magunkkal kellett vin-