Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

ADATTÁR — DOCUMENTS - Csapody István: Szemész életrajzom — munkáim jegyzéke

tarn, örömmel beleegyeztem. Ezt Grósznak be kellett jelentenem és fájdalmat okoztam vele. Beszéltem az előlépésről, mert csak gyakornok voltam nála, kifejeztem hálámat eddigi vezetéséért. O észrevehetően megütődött. De rá jellemző nagylelkűség volt a felelete: „Addig nálam ne mondjon le, míg kezében nem lesz a kinevezése, hogy ne legyen megszakítás az egyetemi szolgálatában." Annyit mondtam ezután, hogy remélem, dolgozhatok még mellette. Erre nem felelt, csak tekintetéből láttam, hogy erről szó sem lehet. Neheztelt is rám sok évig, de lassanként megengeszteltem. így mikor a csökkentlátásúak meg a trachomások ügyében hivatalos támogatást kértem tőle, egészen csak akkor bocsátott meg, amikor kérésem nélkül két nagyon szép bírálatot írt etikai munkámról.( 1.1.) Röviden emlékezem meg arról, hogy a menekült pozsonyi egyetem tagjaként a budapesti Állami Szemkórházban dolgoztam és mint polgári orvos a budai Helyőrségi Kórházban, azután a Poliklinikán, ahol valamikor atyám is főorvos volt. Itt készítettem első nagyobb dolgozataimat (3.2) (3.4) (3.5) (3.6) (3.7). így kerültem azután a Zita kórház hatvan ágyas szemosztályára, mint megbízott vezető tanársegéd. Ez volt önálló működésem kezdete. Mint szemész ismertem meg Mócsy Márta dr.-t, 0 egész életemnek maga is jellemző gazdagságot adott. Jegyesemmel együtt készült első kísérletes dolgozatom, az atropintanulmány.(3.12) A kórház egyik barakkjában harminc macskát gyűjtöttünk össze. A legkényesebb esetekben egymásnak asszisztáltunk, közös cikket irtunk. Ezek a legszebb évek voltak, sajnos a Zita kórházi osztályomon csak rövid ideig dolgozott. 1924. október 15-én volt az esküvőnk, Blaskovics László volt a tanúnk. Következett a Szent István kórház kicsiny szemosztálya, amelynek főorvosául kineveztek. Itt a kórtermek, az operáló, a járóbetegek rendelője más és más épületben voltak elhelyezve. Már sokat operáltam, előadásokat is tartottam. Budai lakásunkból kellett a kórházba kijárnom a fél városon keresztül. A fertőző Szent László kórház szemeseteit is nekem kellett ellátnom. De akkor mindent bírtam. így érdemeltem ki a Szent János kórházi osztályomat, ahol egy emberöltőt dolgoztam 1929-1959-ig. Utóda lettem Kocsis Elemérnek, aki Sclmlek tanítvány volt és atyám tisztelője, barátja. Utolsó évében sok modern műszert hozatott, hogy - mint mondotta - legyen kedvem ott dolgozni, mert munkahelyét nekem szánta. Kocsis Elemér szoba volt a felírás, ahol a műszerek felállításra kerültek. Tanulmányutam csak egy volt, amely Bécsen, Münchenen, Heidelbergen át Freiburgba és Zürichbe vezetett (1930). Láttam Melier klinikáját az Allgemeines Krankenhausban. A professzor maga is leült és dolgozott az ambulancián. Kérésemre, bár nem volt műtéti programja, soron kívül végzett egy hályogműtétet. Kedves és közvetlen volt, később mikor üregi plasztikám ügyében mint szerkesztővel levelet váltottunk, jól emlékezett rám. Münchenben szemészetet keveset láttam, nyár volt, de megnéztem templomait és a Deutsches Museumot. Heidelbergbe a német szemésztársaság rendes évi közgyűlésére mentem. Ez felejthetetlen élmény maradt. A nagyok szép számmal voltak ott: Axenfeld, Wagemann, Hippel, Vogt, Lindner, Nordenson, Bartels, Hartinger. Magam is előadást tartottam, bemutatva a szemtekét megmintázó kísérleteimet (7.4) (7.5). Nem felejtem el a város bájos környékét sem, áhítatos csendjével. A tudomány városa, nekem legalábbis csak az volt. axenfeldet megkértem, hogy a freiburgi klinikáján felkereshessem, ott aztán igen szívesen fogadott, bemutatta intézetét. Szent János kórházi osztályomon folyó munkáról hü képet ad egy nagyobb dolgozatom: „Egy szemosztály tízéves működése és része a szemorvos képzésben."(5.9). (Több tízéves beszámoló készítésére már nem volt időm.)