Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Kőszeghy Miklós: A betegség társadalmi megítélése az ókori Izraelben

alapján úgy látszik, ez depressziót, illetve melankóliát okoz nála. Sault máskor félelem fogja el, olykor prófétai révület, extázis lesz úrrá rajta, ám gyakorta tombol, s dühkitörései sem ritkák. Hogy e tünetek vajon lehetővé teszik-e, hogy Saul betegségét bipoláris depreszsziónak tartsuk, az — éppen a leírás szűkszavúsága miatt — kétséges. Az udvari emberek egyike meglepő módon a zeneterápia ötletével áll elő, megteremtve ezzel a betlehemi Dávid karrierjének kiinduló pontját. Azt ajánlja ugyanis a királynak, hogy hozassa udvarába Dávidot, aki zsenge kora ellenére kitűnő lantjátékos hírében áll. Hátha a zene nyugtató hatása segít az időnként őrjöngő királyon. Dávid lantjátéka olykor valóban átmeneti enyhülést hoz, de végső soron nem segít, nem is segíthet a királyon. Gyökeresen félreértenénk ugyanis a bibliai beszámoló intencióját, ha afféle kórlapként értelmeznénk. Saul nem azért beteg, mert lelkiállapotának egyensúlya időnként felborul. Nem, a király betegségének alapvető okát a bibliai szerző abban látja, hogy elhagyta őt az Úr lelke. YHWH elvetette Sault, s ez az elvettetés végleges. Ilyen helyzetben pedig még a legkiválóbb lantjátékos (mellesleg ő YHWH második, immár végleges választottja) virtuóz játéka sem segíthet. Legalább ugyanilyen érdekes esetet jelent Ezekiel próféta élettörténete. A próféta a Kr. e. VI. század első felében Babylóniában élt. Jeruzsálem első babylóni ostromakor, Kr. e. 597-ben mint a helyi elit tagját (papi származású volt) deportálják, így prófétai működése nagyjából Jeremiással egy időben, de nem Palesztina, hanem Babylonia területén zajlik. E működés során Ezekiel néha csakugyan olyan cselekedetekre ragadtatja magát, amelyek első pillantásra mintha csakugyan az elmebetegség határát súrolnák. Ugyan ki ne csodálkozott volna viselkedésén, amikor karddal vágta le a szakállát (Ez 5,1—4), vagy amikor a falu közepén apró bábokkal játszotta el Jeruzsálem második, immár végzetes ostromát (Ez 4,1—3)? De az sem tűnhetett hétköznapi esetnek, amikor a próféta negyven napig az egyik, majd további háromszázkilencven napon át a másik oldalán feküdt (Ez 4). Nem kisebb tudós, mint Karl Jaspers volt az egyik első kutató, aki Ezekiel esetében fokozatosan elhatalmasodó skizofréniára gondolt. (K. Jaspers 1947) Mások e furcsa, egy oldalon fekvésben inkább a próféta megbénulásának jelét vélték látni. Mindkét ötlet érdemes volna továbbgondolásra, de erre sajnos egyik esetben sincs komoly tudományos lehetőség. Mindkét ötletet súlyos módszertani hibák terhelik, amelyek miatt mindkettővel kapcsolatban igen nagy óvatosságra volna szükség. Egyfelől gyakorta félreértik a prófétai cselekedetek szimbolikus karakterét (G. FÜHRER 1953), amely pedig központi jelentőségű. E cselekmények elsőrendű célja nem a nézőközönség szórakoztatása, esetleg meghökkentése volt, hanem a bekövetkezni remélt esemény mágikus eljátszása, ami gyakorlatilag egyet jelentett a valódi végbemenetellel. Másfelől a bibliatudományban mind a mai napig nem dőlt el, mi az, amit Ezekiel könyvében "eredetinek" (azaz a prófétára, vagy legalább a próféta korára visszamenőnek), s mi az, amit redakcionálisnak kell tartanunk. Ha viszont a különféle rétegekből származó információkat összekeverjük, akkor esetleg egymástól több száz évnyi távolságból származó információk alapján állítjuk fel egy ember kórképét, ami — valljuk meg — kétes kimenetelű vállalkozás. Hiszen mindenkit megillet az egészségesség vélelmezése, amíg be nem bizonyosodik róla, hogy beteg. Harmadik esetünket Ézsaiás könyvében találjuk meg, az Úr szenvedő szolgájáról szóló passzusokban, (főként: Ézs 52—53) A szövegek fő exegetikai problémáját e szenvedő szolga azonosítása jelenti. A zsidó magyarázatok szerint a szolga az Úr büntetését elszenvedni kénytelen hűtlen Izrael. A keresztény értelmezések a szenvedő szolgában a keresztfán kínhalált halt Jézus Krisztus előképét látják. A kritikai bibliatudomány egy harmadik néze-