Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Gradvohl Edina: „Eblelkű" asszonyok: a naptár-módszer eredete

vetkezik be a fogamzás, de csak azzal a feltétellel, ha a nő vágyik is az együttlétre. Aristoteles (B) úgy gondolja, hogy a menstruáció befejeződése után, vagy (C) a vérzés közben a legvalószínűbb a teherbe esés. Sóranos (D) Aristoteles (C) elképzelésével összhangban a fogamzásra legalkalmasabb időpontnak a vérzés megszűntét vagy alábbhagyását (tehát a menstruáció idejét) tekinti, de azzal a feltétellel, amit Hippokratéstől ismerünk (A): a nőnek vágynia kell az együttlétre. Vagyis elképzelésük szerint közvetlenül a vérzés befejezése utáni időszak, illetve maga a vérzés a legalkalmasabb időpont a teherbeesésre. Az antik orvosszerzők elképzelése alapvetően eltér az orvostudomány mai álláspontjától. A mai tudományos megfigyelések alapján megállapítható, hogy a Jutealis fázis állandó hossza miatt az ovulatio általában 14 nappal a következő menses első napja előtt következik be. Ez előtt és után 2—3 nappal kerülni kell a coitust. A módszer csak szabályos ciklus esetén használható, hibaaránya igy is nagyon nagy, eléri a 35%-ot." (Papp Zoltán 183.). Vagyis az ovuláció előtti és utáni 2—3 nap a legalkalmasabb arra, hogy megtörténjen a fogamzás. Az orvosi ismeretek alapján elmondható, hogy az ókori orvosok a teherbeesés időpontját a lehető legrosszabb időszakra helyezték. Igaz, ők nem a fogamzás elkerülését, hanem elősegítését tűzték ki célul, de éppen akkor nem történhetett meg a fogamzás, amikor akarták. Az állítólagos felismerés mindenesetre a védekezésben is hasznosítható lett volna: minden olyan nap, amely nem a menstruáció alatt, vagy közvetlenül előtte és utána volt, a teherbeesés kockázatát tekintve biztonságosnak lett volna nevezhető. Ezzel azonban éppen azt érték el, hogy aki el akarta kerülni a fogamzást, szinte bizonyosan az ovuláció időpontjában létesített kapcsolatot. Vagyis a módszer használhatatlansága — gondolnánk — igen hamar kiderült, ha másként nem, a reklamáló kismamák panaszai folytán. Ennek ellenére a Hippokratés és Sóranos között eltelt közel 700 év sem volt elég ahhoz, hogy a jeles szerzők korrigálják tévedésüket. Még furcsább, hogy „az ovulatio időpontjának és a menstruációnak az összefüggését viszonylag későn, csak az 1930-as években ismerte fel Ogino, japán nőgyógyász."(jPapp Zoltán 132.) Fölvetődik a kérdés, hogy honnan ered Hippokratés (és az őt követő orvosok) téves elképzelése, és minek köszönhető, hogy e kockázatos, és a nők által feltehetőleg gyakran leleplezett tévedés évszázadokon keresztül ismétlődött az orvostudományi munkákban? A válasz feltehetőleg abból következik, ami bizonyosan nem vagy csak kevéssé változott az évszázadok során: a férfiaknak (és az orvosok férfiak voltak) a nőkről alkotott, olykor meglehetősen sommás ítéletéből. Az antik szerzők már Homérostól kezdve feltűnően gyakran hasonlítják a nőket (sőt az istennőket is) különféle állatokhoz. Gyakoriak az olyan eposzi jelzők, mint „tehénszemű Héra", „bagolyszemű Paliasz Athéné". Ezek a jelzők esetleg megőrizhettek valamit abból a korból, amikor a görögök az isteneket (és nem csak az istennőket) még nem feltétlenül emberalakban képzelték el. Csakhogy az az állat, amely a hasonlatokban a leggyakrabban feltűnik, a kutya, és az nem valószínű, hogy a földi asszonyoknál ez valamiféle thériomorf előélet bizonyítéka lehetne. Helene például saját magáról mondja a következőket: „ Sógorom énnékem, baj szerző, rossz kutya nőnek, bárcsak az első nap, hogy anyám megszült a világra, hurcolt volna el engem a szél iszonyú viharával... sógorom, úgyis a legtöbb gond a te szíved emészti értem, az ebszemüért, s Paris átkos vétke miatt is... " Homéros: Was 6, 345—356. Devecseri Gábor fordítása