Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)
KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Kiss László: Az 1865-ös pozsonyi Kórházi Szemle — a magyarországi kórházügy első folyóirata
légcsőmetszés mellett döntött. Már a bőrmetszés alatt heves fulladási rohamot kap a beteg, légzése, érverése leáll. Nincs mód a műtétet „rendes modorban végezni" — a sebész rögtönözni kénytelen: „... egy hegyes kusztorával a gőgöt átszúrva megnyitottam, s a nyílást apaizsporczba felfelé tágítottam. — A meglehetős nagyfokú vérzés daczára sikerült a csövet mindjárt a csinált sebbe bevezetni, és a beléje ömlött vért ajkaimmal kiszívhatni. — A további vérzést a vérző helyre történt új nyomás által megszüntetve a gőgcsőt tollal kitisztítottam; ez alatt segédek által mesterséges légzési kísérletek tétettek... azonban csak kezdetben voltunk képesek csekélyfokú légzési tüneményeket előidézni, és a mesterséges légzésnél a mellkasra alkalmazott nagyobb nyomás következtében a gőgcsőn keresztül kevés léget kiszorítani. — Miután az élesztési kísérletek 3/4 óráig sikertelenül alkalmaztattak azokkal felhagytam "(17. old.). A másnap elvégzett boncoláskor a tetemből kiemelt légcső hátsó falát megnyitották s a talált kóros viszonyokat Gotthardt a róluk készült ábrán mutatta be: „...a légcső űre ... a dagnak betolulása következtében, különösen jobb oldalt... annyira látszik szűkülve, hogy a cső zártával s a különben is kissé duzzadt takhártya életteljének (turgor vitális) hozzá számításával, ezen helyen a lég átmenete lehetetlen volf (18. old.). A „váglapon" szürkés szalonnás kinézésű daganatban vöröses szigetek láthatók, melyek „ a górcső alatt paizsmirigy állománynak jelentkeztek", míg az említett szürke állomány „tömött, valószínűleg újonnan képződött kötszövetnek tűnt elő" (19. old.). A boncleletből Gotthardt arra következtetett, hogy bár a fulladás egyedüli oka a pajzsmirigy daganata volt, nem annak nagysága, hanem a „bujatengés" iránya döntötte el betege sorsát. Az éveken át tünetmentesen növekvő daganat okozta szűkület „ a takhártyának közbejött csekély humtos duzzadása következtében tökéletes léghiánnyá fajult" (19. old.). A boncolás során fény derült a felvételkor a baloldalt hátul, a 8—10. borda felett észlelt kissé tompább „kontatási hang" okára is: a bal tüdő alsó karélyának „részleges összenyomatatása és eltöppedésé "-re (20. old.) A bal tüdő alsó lebenyének atelektázisa, ill. a tüdő s a mellhártya összenövése kihatással lehetett az élesztési kísérlet kimenetelére is. Érdemes megismerkednünk Götthardtnak az újraélesztésről vallott modern nézeteivel is, melyeket esete kapcsán vetett papírra. Bár megemlíti a külső ingerek (hideg víz arcba fröcscsentése, a nyálkahártya „tollali csiklandozása") által a légzőizmokban előidézhető „visszaidegzési mozgás"-t is, egyértelműen leszögezi: „A felélesztésre nézve legfontosabb a mesterséges légzés... Mi mindkét tenyerünket a beteg felhasára tesszük, egy hát- s felfelé irányzott nyomás által a rekeszt felfelé toljuk, addig egy segéd kezeivel két oldalt az alsó mozgékony bordákat nyomja össze, mi által a mellür szűkítetik. Minden ilyen szűkítésnél a lég a bevezetett gőgcsőn (ha átjárható) kirohan, míg a nyomásnak hirtelen szűntével a gőgcsőn ismét lég hat a tüdőkbe. — A gőgcsőbe szájjal történt fújás által szintén vezethető be lég a tetszhalott tüdejébe, ámbár alig hiszem, hogy az ily módon befújt élenyszegény lég sok előnyt nyújthasson "(21. old.). Gotthardt nézetének modernségét s úttörő jellegét akkor értékelhetjük igazán, ha összevetjük pl. az első magyar kórboncnok-tanárnak, Arányi Lajosnak az életmentésről vallott nézeteivel. Az egészségnevelőként is tevékenykedő pesti professzor — nyugdíjba vonulása után életmentéstant adott elő a budai tanítóképzőben — még 1879-ben is csak ötödik lépésként ajánlotta a „mesterséges lélekzés "-t. Tehát csak akkor, ha az előző négy — a hideg vízzel való leöntés, az ingerlő anyag orr alá tartása, a nyelv bedörzsölése csípős szerrel, a garat lúdtoll általi ingerlése — hatástalan maradt (Kiss, 1995, p. 275).
