Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

iskolák stúdiumába való beépülésére. Egy kivételével nem az egyetemek, ill. orvosi fakultások és még csak nem is az artes fakultások curriculumairól esik szó, hanem azokról az iskolákról, amelyek oda vezettek. A vizsgálat Bajorországra és Bajor-Pfalz területére szorítkozik. Az itteni kolostori és iskolai könyvtárak valamennyi e vonatkozású releváns írását dolgozza fel a 8. századtól napjainkig. Anyaga ötezer kéziratos és nyomtatott írásmű mellett hétezer ún. iskolai program (évi beszámoló), melyekben az iskolai tankönyvek, a tanítói-tanári kézikönyvek és képes atlaszok címe, esetenként leírása, ill. tartalomjegyzéke olvasható. Ezekből is következtetett a szerző a tanításhoz és tanuláshoz felhasznált irodalom jellegére. Egyes iskolákban ti. tanterveket már akkor is készítettek, amikor az állam még nem bocsátott ki egységes, kötelező tanrendet. Természetesen az utóbbiak is szerepelnek a vizsgálatban. Jóllehet a bajor kolostorok, a káptalani iskolák és a nem egyházi latin iskolák, valamint az ugyancsak vizsgált ingolstadti egyetem könyvállománya reprezentatívnak tűnik, főként a kontinuitás miatt. Más régiókban történő, ha nem is ennyire mélyreható vizsgálatokkal való összehasonlítás bizonyára megerősítené a szerző által itt levont következtetéseket, amint arra az egy rövid periódusban történő ilyen jellegű utalás igazol is. Miután a kutatás lényege annak kiderítése, hogy a vizsgált szaktárgyak hogyan épültek be a tanításba a középkortól a modern időkig, nem hiányozhat az ókorra való utalás. Ezt különösen az Arisztotelész-recepció előzményei kívánják meg. Ismert Arisztotelész és tanítványa, Theophrasztosz jelentősége a relatíve önálló természettan kialakulásában. Az átvizsgált kolostori könyvtárak állománya is azt bizonyítja, hogy az antik természettudományi ismeretek a medicina és az arisztotelészi fizika kontextusában kerültek a tananyagba. Mivel az Arisztotelésznél, főként pedig Theophrasztosznál viszonylag önálló természetismeret a kora középkorban csak kivételesen folytatódott önállóan, érthető, hogy az ebben a periódusban a medicina írásaiban és az arisztotelészi fizika és naturális história kommentárjaiban él tovább. Ezt az egyébként nem ismeretlen tézist nemcsak irodalomtörténeti vizsgálatok támasztják alá, hanem kolostori, jelen esetben bajor monasztikus könyvtárak állományának analitikus vizsgálata is megerősíti. A reneszánsz idején új, önálló tárgyként jelenik meg, ha nem is minden iskolában és nem is általános jelleggel. Ez az oktatás különleges célt is szolgál, azok számára adták elő, akik az iskolai tanulmányok befejezése előtt állottak, hogy megalapozzák az egyetemi stúdiumokat, mintegy átmenetet jelentett a magasabb iskola és az egyetem között. Úgy tűnik, az orvosi curriculum későbbi „physicum"-ának előfutára volt. A könyv nemcsak az új tananyag fejlődését, a tantervbe való beépülését kívánja leírni, hanem ezeknek az ismereteknek az egyes korszakok tanterveiben „speciális" szakként való megjelenését is nyomon követi. Ennek a folyamatnak az elején még alig van jele az önállóságnak, a tárgyat a tradicionális iskolai előadások kapcsán és az ugyancsak hagyományos írások alapján adják elő. Ez a szakasz a reneszánszig tartott, amikor is a humanista iskolák több teret engedtek az önállóságnak. Egyes középkori-koraújkori kolostorok „természettudományi képzési központ" jellegére utalnak a könyvlisták. Ilyen pl. Tegernsee kolostora, mely a 14. században a páduai, a 15. században a bécsi egyetemmel állott kapcsolatban. Orvosi-természettudományi könyvállománya felülmúlta a párizsi egyetem jól rekonstruált könyvtárát. A 8—9. századi káptalani és kolostori iskolák gyűjtőköre túlnyomóan füveskönyvekre, botanikai-kertészeti és mezőgazdasági müvekre terjedt ki. A természettudományok közvetlen összefüggése a medicina gyakorlati részével a szűkenvett, mai értelmű dietetikában is megnyilvánul. Az étrendi előírások kapcsán nemcsak az ajánlott vagy tiltott növények és állatok, illetve azok részeinek megnevezésével találkozunk, hanem azok többé-kevésbé rendszerezett, részletekbemenő ismertetésével, helyenként pedig élettani funkciók felsorolásával. Tudatos gyűjtésről van itt szó, funkcionális feladatra. Freyer szerint ezek felhasználásával képezték ki az orvoslással és gyógyszerészettel foglalkozó — távolabbi rendtartományokból is ideküldött — szerzeteseket. Tény, hogy a medicina oktatása csak részben történik még a 12. század után is az egyetemeken, Bajorországban pedig csak a 15. század óta. Lényegesen nagyobb mértékben folyt az orvosi ismeretek átadása a kolostorokban, ahol orvosi szöveggyűjtemények a 8. század óta találhatók. Ez azonban még nem jelent orvosképzést, mint Freyer feltételezi. A medicinában való bizonyos ismeretek megszerzése következik ebből és nem több, hiszen már Nagy Károly 806-ból való Capitulare-ja az iskolákban a medicina alapismereteinek oktatását ajánlja minden tanulónak. Másrészt a kéziratokról nem tudjuk, mennyiben csak részei a gyűjtő és másoló munkának. Felhasználásuknak felbecsülhetetlen jelentősége van ugyan a tudás megszerzésében, esetenként annak közvetítésében, de ebből nem feltétlenül következik a helybeli kolostori orvosképzés. Az sem meggyőző bizonyíték, hogy legnagyobb számban a recept-gyűjtemények találhatók. Úgy gondolom, ez éppen a kolostori könyvtárakban csaknem természetes és inkább az infirmáriumok, xenodochiumok tevékenységével, mint a stúdiumokkal függ össze. Nem vitás ugyanakkor az arisztotelészi fizikát tartalmazó szövegek didaktikus jelentősége. A kéziratokban legnagyobb számban a receptek után ezek a munkák találhatók. A későközépkorban a medicina valamennyi természettudományos diszciplínát összefoglaló tudományterületet. Az iskolákban a septem artes keretén belüli nyelvi stúdium és a geometria (ehhez tartozott akkor a földrajz) is lehetőséget