Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

A továbbiakban kifejti abbéli nézetét is, hogy az orvostörténetírásban eddig követett koncepciótól eltérő elvek alapján próbálja a diagnosztika fejlődéstörténetét megközelíteni és feldolgozni. A diagnózis-fogalom megtárgyalásából kiindulva a modern klinikai orvoslás törtvényei alapján kívánja jellemezni a diagnosztikus medicinát. A téma feltárása során választ keres arra, hogy tulajdonképpen mi a betegség, hogyan ismeri fel az orvos a kóros állapotot, mi az alapja az orvos fogalomalkotásának minderről, milyen kapcsolatban áll egymással a teória, a betegség magyarázata, a gyakorlat, a betegség felismerése és kezelése. A szerző leghitelesebb forrásul a kutatott korszakban kiadott orvosi kézikönyveket (Lehrbücher) használta fel. Ahol szükségesnek érezte, orvosi disszertációkat, folyóirat-közleményeket és természetfilozófiai írásokat is figyelembe vett. A feldolgozás száz év klinikai orvostudományát helyezi a vizsgálódások középpontjába, az 1750-től 1850-ig terjedő időszakot. Kiindulópontja természetesen a klinikai orvostudomány megalapítójának, Thomas Sydenhamnek a munkássága. A kötet igen alapos és gazdag jegyzetapparátussal egészült ki, a lábjegyzeteken kívül mintegy 600 tételes irodalomjegyzéket, név- és rövidítésjegyzéket csatolt a szerző. Kapronczay Katalin Huttmann, Arnold: Medizin im alten Siebenbürgen. Beitrüge zur Geschichte der Medizin in Siebenbürgen. Hrsg. von Robert Offner, unter Mitarbeit von H. Heitmann, H. von Killyen und G. Huttmann. Mit einem Beitrag von Georg Huttmann über Leben und Werk von Arnold Huttmann. Hermannstadt/Sibiu, Editura Hora, 2000. 574 p., ill. Annak, hogy Erdély orvostörténetének monográfiája mindeddig nem született meg, nem csupán anyagi okai vannak. Amellett ugyanis, hogy igen kevés olyan orvostörténész akad, aki a magyar, román és német nyelv mellett a latint is — a forráskutatás elengedhetetlen eszközét — a kívánatos szinten ismeri, emellett megfelelő történészi és orvosi képzettséggel is bír, a téma maga is sokakat elijeszthetett a munkától. Hiszen Erdély nevének puszta említése is heves reakciókat vált ki magyarból, székelyből, románból és szászból egyaránt. Ennek a kötetnek az értéke tehát óriási számunkra. Szerzőjét, Arnold Huttmannt (1912—1997) nem csupán orvosi, történészi és nyelvi felkészültsége tette alkalmassá az erdélyi orvostörténelem vizsgálatára, hanem sajátságos élettapasztalata és e tapasztalatból leszűrt bölcs objektivitása s történetírói tisztessége is. A kötet német nyelve pedig már csak azért is hasznos lehet számunkra, mert a nyugati olvasók számára is hozzáférhetővé teszi azt a kincsesbányát, amelyet erdélyi orvostörténemek nevezünk. A könyv 27 tanulmánya Huttman teljes életművének kvintesszeciáját adja. A szerző többnyire személyek és könyvek felől közelíti meg tárgyát. Általában nem az elméletre, hanem a gyakorlatra, és a „kapcsolatokra" koncentrál. Az 1958 és 1974 között született tanulmányokat a szerkesztő, Robert Offner tárgyuk szerint rendezte kronologikus rendbe. A 17. századig ez a módszer remekül bevált, hiszen a cikkek jó áttekintést nyújtanak a vizsgált korokról különösen a reneszánszról. A későbbiekben a folyamatosság megtörik ugyan, de eleven arcképek segítségével ismerkedhetünk meg egy-egy alkotóval s korával. Egyes tanulmányok teljes korszakokat fognak át (például az erdélyi gyógyítás történetéről szóló), mások kevéssé ismert adatok közlésével helyezik új megvilágításba tárgyukat. (Ilyen a Paulus Kyr Sanitatis Studium-kró\ szóló, remek, úttörő elemzés). A szerkesztő munkáját nehezítette, hogy a cikkek különböző időben s nyelven jelentek meg egykor — ilyen esetekben a Killyen házaspár fordításában olvashatjuk a szövegeket. Az egyetlen elsőközlésű, kézirat alapján publikált — tanulmány az erdélyi udvari orvosokról szóló írás, minden egyéb esetben már másutt megjelent munkákat tartalmaz a kötet. Huttmann minden objektivitása ellenére, természetesen elsősorban a szász orvostörténettel foglalkozott, így kötete talán nem fest teljes képet Transylvania orvosi múltjáról. A szerző óriási érdeme azonban, hogy saját natiojának teljesítményét nem a többiek rovására méltatja: elemzéseiből mindenfajta agresszivitás vagy csúsztatás hiányzik. Huttmann továbbá sohasem provinciális: szülőföldjének orvostörténetét a nyugattal — és a kelettel — való szüntelen párbeszédként mutatja be, és evvel is bizonyítja, hogy Erdély ereje és dicsősége éppen kulturális, vallási és etnikai sokszínűségében és az itt élő különféle népek, vallások folyamatos kommunikációjában rejlett. A kiváló, emellett szép és gazdagon illusztrált kötet — amelyet akár a tárgy kézikönyveként is használhatunk — Arnold Huttmann, fia által írott életrajzával, Robert Offner által összeállított bibliográfiával, név- és helymutatóval, valamint háromnyelvű (román, magyar, német) összefoglalóval zárul. Magyar László