Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW
a középfokú iskolákban, a medicina még előkészítő tárgyként sem szerepel a gimnáziumokban. A 19—20. század középiskolai egészségtan tanítása ugyan idetartoznék, erről azonban nem történik említés. Igaz, a tudomány fejlődése és akkumulációja, ill. az egyetemi oktatás szempontjából ennek nincs is nagy jelentősége. A 19. század második felétől a „biológia" az egész német nyelvterület oktatási rendszerében kötelezővé vált. Hogy ez európai vonatkozásban más országokban is így volt-e, arról nem kapunk felvilágosítást. Azt viszont meggyőző erővel mutatja be a szerző, hogy ettől kezdve bizonyos saját dinamikával rendelkezik a diszciplína, jóllehet a külső viszonyoktól és az általános tudományfelfogástól nem kis mértékben befolyásoltam Az önállósulás és a tananyagba való beépülés folyamatát, ill. egyes fázisait az e célra használt képek teszik plasztikusabbá. A könyv illusztrációkban igen gazdag. Ismeretes, hogy a 4. századig a képek a kéziratokban a szövegtől általában külön maradtak fenn. A Kr. u. 70-ben keletkező és később a mindennapi oktatásban évszázadokon át központi helyet elfoglaló Dioszkoridészt először a 4. században illusztrálták. Ugyanekkor keletkeztek a Pseudo-Apuleius-féle füveskönyv ábrái is. A legkorábbi orvosi illusztrációk között a sematikus ún. Mensa-képek a legdidaktikusabbak. Ezek a Mensa-képek, érvágó figurák a kolostori kéziratok leggyakrabban előforduló orvosi ábrái. Valamennyi formájuk még a hellenisztikus hagyományt őrzi. A 12. század élővilágának képei is főként emblematikusak, csak a korai reneszánszban közelít az ábra a természethűséghez, annak az új világképnek a tükrében, mely mind többet akar tudni és közölni a valóságról. Ez a tendencia különösen jól látható a „Circa instans" illusztrációin. Didaktikus célokra készült fametszetek nyomtatott könyvben először 1475-ben jelennek meg (Konrad von Megenberg: Buch der Natur). A késő antik orvosi munkák számos eleme a középkori kéziratok illusztrációjában él tovább, amint azt Kádár Zoltán a 14. századból származó Debreceni R. 459 kódex kapcsán kifejti, kiemelve a farmako-zoologiai traktátusok szerepét. Ez a kódex, úgy tűnik, elkerülte Freyer figyelmét, pedig mint Kádár kimutatta, bajor eredetű. Az illusztráció azért is különösen fontos, mert ahogy Kádár Zoltánnál olvashatjuk, Bethe meghatározása szerint a „Lehrbild" és „Schmuckbild" igen jól elkülöníthető, s mint hangsúlyozza, nem lehet kétség afelől, hogy a legkorábbi zoológiai szövegeket kísérő képek kizárólag didaktikus célokat szolgáltak. (Z. Kádár: Das Illustrierte „Puch von den Tiern" in Cod. Debrecen, R 459, (Acta Hist. Art. thy. T. 33, 1987/88), ua. Survivals of Greek Zoological Illuminations in Byzantine manuscripts, 1978.) A botanika-zoológia tantervi beilleszkedésének folyamatát is jól mutatják maguk az illusztrációk. A 13. század folyamán a görög hagyomány után először ismét törekedni kezdtek a reális ábrázolásra az állattanban. Ezekkel megindul az illusztrált tankönyvek máig tartó sora. Az az illusztráció, ami akkor oktatási anyag volt, ma tudománytörténeti forrás. Meglepő, de eredeti eljárás, mellyel Freyer a biológiai ismeretanyagot a képekben a gyűjtögetővadász törzsek rajzaiig követi vissza „biológiai tudásakkumuláció" címszó alatt. Az olvasóban felmerül a kérdés, valóban hozzájárultak-e a biológiai ismeretek közvetítéséhez oktatástörténeti értelemben. Úgy vélem, ezeknek a rajzoknak ma is inkább tudomány- és kultúrtörténeti jelentőséget kell tulajdonítanunk. Igen figyelemreméltó Freyer fejtegetése a beilleszkedési processzus egyes fázisait illetően. Az újabb biológiatörténeti irodalom (Lanham) a 20. századot megelőzően három periódust különböztet meg a biológia történetében: tudományelőtti (írásbeliség nélküli fázist), a klasszikus görög tudomány időszakát és a reneszánszt. Ami a könyvnyomtatást követi, Lanham szerint már a modern tudomány kora (avagy a reneszánsz 1900-ig tart?) (U. Lanham: Epochen der Biologie. Die Geschichte einer modernen Wissenschaft, 1972. Id. még A. Bäumer Bibliography of the History of Biology, 1997.) Freyer a természettudományok (biológia, medicina) etablierozásának ebben a fejlődési és oktatási folyamatában négy fázist különít el: bevezető, kísérletező, megvalósító és kiépítő fázist. A bevezető — kísérletező fázis a reneszánszig tartana. Ez, mint munkahipotézis bizonyára jó modell. Freyer azonban úgy gondolja, hogy a biológiaoktatás bevezetésének, kiépítésének eme folyamatában a kulturális fejlődési processzusok általános mintáját ismerte fel! Ez az alapminta bármilyen meggyőzőnek is tűnik a természettudományos tárgyak kialakulására vonatkozóan az oktatásban, már az orvosi ismeretek továbbvitelének folyamalát illetően sem alkalmazható fenntartás nélkül, mint ahogy más diszciplínákban is erőltetettnek tűnik ez a séma. Aki oktatástörténettel foglalkozott és a tananyag alakulásának fejlődését igyekezett követni vagy akár egy tudományág, egy szűkebb diszciplína tanításának, előadásának történetét kutatja, tudja, hogy még a curriculum, a tankönyv és modus legendi és studendi legrészletesebb ismerete, valamint a képanyag birtokában sem lehetséges az oktatás valódi lefolyásának, komplett anyagának, az oktatás valóságos eseményeinek teljes rekonstrukciója! E vonatkozásban a szerző túlságosan optimista. Már a száz évvel ezelőtti valóban előadott orvosi tananyag kialakulásának útja is nehezen követhető, hiánytalan rekonstrukciója több mint kétséges. Még inkább igaz ez a humanizmuskori egyházi és latin iskolai, valamint az egyetemi orvosi stúdiumokra, nem is beszélve a 17—18. század orvosi magániskoláiról, melyeket szerző meg sem említ, jóllehet Európa-szerte képviselték a klasszikus átmenetet a latin iskola és az egyetem között. Az a hatalmas anyag, amit a
