Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)
ADATTÁR — DOCUMENTS - Magyar, László András: Állatok és betegségnevek
ÁLLATOK ÉS BETEGSÉGNEVEK MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS A mesterségek, tudományok részben kényszerűségből, részben egyéb okokból 1 előbb-utóbb kifejlesztik szakszókincsüket: az orvostudomány mindig is élenjárt e tekintetben. Az orvosi szaknyelv első kezdeményei már a hippokratikus corpusban fölfedezhetők, bár e diszciplína saját nyelvezete Európában inkább csak a középkorban, Salerno virágkorának évszázadaiban (11—13. sz.) alakult ki: ekkoriban születtek a legfontosabb orvosi tárgyú fordítások, ekkoriban terjedt el a latinosított görög orvosi terminológia használata, továbbá ez idő tájt a tudományos kommunikáció eszköze, a latin, már eleve különbözött a hétköznapi nyelvtől, így szókészlete megállapodhatott 2 . (Annak, hogy mai orvosi szókincsünk — az anatómia szókészletétől eltekintve — elsősorban görög eredetű szavakból áll 3 , az az alapvető oka, hogy a legkiválóbb orvosok az ókorban nem latinul, hanem görögül beszéltek és írtak.) A szakszókincs azonban csak a nyomtatás megjelenésével kezdett rögzülni, bizonyára legelőbb — a vesaliusi mű hatására — az anatómiában, s talán legkésőbb éppen a leginkább vitatható s az elméleteknek leginkább kiszolgáltatott noszológiai terminológia terén. Az alapjában tehát a középkorból örökölt görög—latin származású orvosi szókészletet ma — jelentősen kevesebb — német, angol, francia, arab stb. eredetű szó egészíti ki. A szakirodalom szerint ez a szókészlet ma kb. 130 ezer szóból áll! Az orvosi szókincs nagyjából hat csoportba sorolható: 1. anatómiai kifejezések, 2. tünetek, tünetcsoportok nevei, 3. betegségnevek (a 2. és a 3. kategória nevei sokhelyütt fedik egymást, hiszen a betegség voltaképpen önálló névvel jelölt tünetcsoport), 4. materia medica nevei, 5. eszközök nevei, 6. igék, illetve igékből képzett névszók (gyógyszerészeti, orvosi műveletek, illetve életfolyamatok és kóros események elnevezései). 1 Talán azért is, hogy a szakmát, s a vele kapcsolatos társadalmi pozíciót minél inkább a tulajdonukká tegyék. Megjegyzés: Az antik auktorok kritikai kiadásainál a lábjegyzetek esetében a zárójelbe tett szám a kiadás adatait jelöli. 2 Baader, G.: Die Entwicklung der medizinischen Fachsprache in der Antike und im frühen Mittelalter. In: Baader, G. —Keil, G. (Hrsg.): Medizin im mittelalterlichen Abendland. (Wege der Forschung Bd. 363.) 417—442. 3 Érdekes módon az anatómiai szavak többnyire latinok, a noszológiai terminusok pedig görögök. Hogy ennek mi az oka, azt pontosan nem lehet tudni, talán az, hogy az ókoriak nem boncoltak embert. Vö.: Bendz, G.: Zur medizinischen Terminologie der Römer. In: Verhandlungen des XX. Intern. Kong. för Gesch. der Med. Berlin, 1966. Hildesheim, Olms, 1968. 287.
