Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

KRÓNIKA — CHRONICLE - Nekrológok — Obituaries

glomustumorokról, a lép depóvérének prothrombintartalmáról, a lép belső miliőjének vizsgálatáról, a patella habituális ficamának műtéti megoldásáról, a claviculának fibuladarabbal való pótlásáról, egyszerűsített eljárásról mesterséges ascites keltésére kutyán, a valódi lépcystáról, az első magyar altatógépről). A magyar orvostársadalom — mint orvostörténészt — elsősorban az Új Szent János Kórház keletkezésének történetével kapcsolatos munkássága alapján ismerte meg. Részletes tanulmánya az Orvostörténeti Közleményekben 1964-ben jelent meg (30, pp., 61—75). Természetes, hogy elsősorban szakmájának múltja érdekelte és kezdetbe a traumatológia. A Communicatonesben 1956-ban orosz nyelven foglalta össze a XIX. század első felének magyar traumatológiai sebészeti történetét (3, pp. 67—83), 1958-ban pedig az első traumatológiai monográfiáról értekezett (8—9, pp. 218—232). 1969-ben Balassa Jánosnak, az első magyar sebészeti iskola megalapítójának állított emléket németül írt rezüméjével (48—49, pp. 43—61). 1970-ben egy százéves altatógépről, Nagel Emil találmányáról írt rezümét németül (69—70, pp. 225—235). A befecskendezés kezdeteivel 1980-ban ismertette meg az olvasót (89—91, pp. Ill—123). 1960-ban részletesen ismertette J. Thorwald Sebészek évszázada című, a Gondolat Kiadónál megjelent könyvét (19, pp. 260—264). A Burow-kenőcs és -oldat történetét a Gyógyszerészet című lapban 1988-ban foglalta össze (pp. 541—542). Appendektómia 1735-ben című tanulmánya az Orvosi Hetilapban (1991, 132, pp. 1208—1209) és az Orvostörténeti Közleményekben (1995—1996, pp. 149-157, 211—217) jelent meg. Sükösd László dr. társszerzővel írt tanulmányt Manninger Vilmos akadémiai pályadíjának nyolcvan éves évfordulójára (Orvosi Hetilap, 1983). Magyar László társszerzővel emlékezett meg róla Sikeres trepanatio Pesten 1903-ban címmel (Orvosi Hetilap, 1985). Tanulmányai alapos előkészítő munkáról, gondos szakirodalmi kutatásról tanúskodnak. A Magyar Orvostörténeti Társaság rendezvényeinek haláláig rendszeres látogatója maradt. Életére és munkásságára tisztelettel emlékezünk. Minden vonatkozásban példát mutatott a fiataloknak, orvostörténeti vonatkozásban pedig elsősorban a sebészeti és a kórházak múltját kutató orvosoknak, történészeknek. H. J. BÜKY BÉLA (1928—1998) Büky Béla nyelvész volt, de a nyelvészetet nem öncélnak, hanem olyan szilárd tudományos bázisnak tekintette, amelyről könnyebben indulhatott hihetetlenül szerteágazó, tárgyban és időben egyaránt messzire vezető kutatóútjaira. Noha érdeklődésének középpontjában a szókészlet, a névkutatás és a szavak története állt, már fiatalon, az Akadémia Kézirattárának dolgozójaként (1951—1974) felfedezte, milyen különös és hazánkban kellően nem vizsgált kapcsolat létezik az emberi pszichikum és a szókincs, a lélek és a nyelv között. Munkássága során ettől fogva rendszeresen vissza-visszatért ehhez a gondolatkörhöz, s fő müveit — A magyar nyelvtudomány és a pszichológia tudományos kapcsolata századunkban (1996), illetve A pszichikumra vonatkozó szókincs korai rétege a magyarban (1986) című munkáit — is ennek a kérdésnek szentelte. Sajátos — különös módon az okkult iránti vonzalomtól sem mentes — lélektani érdeklődése vezette már igen korán társaságunkhoz is, amelynek Orvosi Nyelvészeti és Nyelvtörténeti Szakosztályát éveken át irányította eredménnyel és gazdagította lenyűgözően gondolatgazdag előadásaival. Büszkék lehetünk rá, hogy első szókészlet-történeti közleményét éppen folyóiratunkban publikálta 1963-ban. A Calepinus-szótár orvosi szókincsével kapcsolatos alapvető cikkét lapunk 1967-ben, Comenius Orbis Pictusának orvosi vonatkozású szavairól írott tanulmányát pedig 1985-ben közölte. Talán a társaságunkban végzett tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy utóbb kandidátusi címét (1977) is a magyar pszichológiai szaknyelv kezdeteiről írott disszertációval szerezte. E kutatómunkája mellett a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársaként (1974—1995) 1977-től 1987-ig előbb a Petőfi-szótár, majd az új, német nyelvű etimológiai szótár szerkesztésében és írásában vállalt aktív részt, amiért Akadémiai Díjban részesült. Tudományos munkássága során a magyar nyelv és irodalom korai forrásaival, főként az első magyar bibliafordítással foglalkozott, vizsgálta a névadás szociológiáját és pszichológiáját, s a hazai pszicholingvisztikai kutatások egyik elindítója volt. 1990-től oktatott is: a Miskolci Bölcsészegyesület egyetemén tanszékvezető egyetemi tanárként működött. Büky Béla nem csupán társaságunk üléseinek, hanem könyvtárunknak is gyakori látogatója volt: rendszeresen gazdagította gyűjteményünket nehezen beszerezhető, külföldi kiadványokkal, vagy éppen beszerezhetetlen kézikönyvek másolataival. Találkozni, beszélgetni vele mindig élmény volt számunkra: széles körű műveltsége, eredeti gondolkodás- és beszédmódja, egyedi humorú, mindenre nyitott, a világ titkai iránt szinte gyermekien érdeklődő személyisége, végül pedig az utolsó időkben tanúsított sztoikus magatartása e sorok íróját mindig lenyűgözte és rokonszenvvel töltötte el. Szeretettel és tisztelettel emlékezünk rá valamennyien.