Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
ADATTAR — DOCUMENTS - Pető Mária: Az 1778-as konstantinápolyi pestisjárvány a szemtanú, D. Sestini leírása alapján
legáltalánosabbak. A betegségnek ezek az ismertetőjelei és igazi jellemzői, amikor is az orvosok azonnal lágyító, puhító szerekhez folyamodnak, s néhány napig foglalkoznak azokkal a betegekkel, akiken ezek a tünetek láthatók. Ha a betegség tovább tart és gennyesedésbe fordul, egyszerűen baziliszkusz kenőcsöt használnak. Amikor a bubók felfakadnak, ugyanezzel a kenőccsel kezelik, s az orvosok száraz tépésekkel kitisztítják a sebeket. Ezután a beteg étkeztetésével foglalkozik a szerző, véleménye szerint jó étel ilyenkor a rizs, só nélkül, vagy a kenyérleves, illetve a kása vízben elkészítve. A hús veszélyes a betegnek. Szigorú diétára van szükség hatvan napig, de ha ebből már húsz elmúlt, megengedik az orvosok egy kis kaviár és egy fél zsemle elfogyasztását. Az ital a szokásos víz citromlével, de tea is adható. Ennek a gyógyítási módnak aláveti magát minden nemzet, az idegenek is. Sestini úgy gondolja, hogy a rossz táplálkozás is oka lehet a pestisnek. Sokan úgy vélekednek — írja szerzőnk —, hogy a pestis Kairóból származik, az ottaniak pedig úgy, hogy Konstantinápolyból. Nézete szerint hamis az a vélemény, hogy ha a pestis hirtelen megtámadja az arcot, az azonnal halálos baj. Tévedés az is, hogy akit a betegség megtámadott, soha nem hal meg az első napon, hanem legalább meg három napig él. Sestini könyvének a VI. fejezetében a pestissel kapcsolatos török és európai — ellentétes — véleményeket közli. Megítélése szerint a járvány terjedését a hajózás okozza, valamint a védekező rendszabályok hiánya. Évente több száz idegen hajó köt ki Konstantinápolyban, a kereskedők akadálytalanul kiszállhatnak a szárazföldre, ki- és berakodják az áruikat, s nem kell egészséges voltukat igazolniuk. Az utasok is akár betegek, akár egészségesek, kiszállnak a hajókról a szárazföldre. A keresztény területeken kordont húznak ilyen esetben, hogy ne léphessenek ki egészségügyi igazolás nélkül, s így ne szállhassanak ki a fertőzöttek. Törökországban ilyen rendszabályok nincsenek, a védekezés általában füstölésből áll. Sestini könyvének VII. fejezete, amely a keresztény országok pestis elleni védekező rendszabályairól szól, minden részletre kiterjedő, alapos munka. Nem lehet azonban megállapítani, hogy az akkor 27—28 éves ifjú személyes tapasztalata alapján íródott-e, vagy valamilyen forrásmunkát használt el. Szerzőnk egész munkásságát ismerve ez utóbbi sem kizárt. Tudjuk, hogy sokat olvasott ember volt, s gyakran idézett más szerzőket, gyakran a név vagy a cím feltüntetése nélkül, ami abban a korban nem szokatlan dolog, hiszen akkoriban a szerzői jogot nem vették olyan szigorúan, mint manapság. Talán a téma specialistái tudnák eldönteni ezt a még nyitott kérdést. Sestini utazásai során két ízben is találkozott a török birodalomban oly gyakori pestisjárvány európai következményeivel, mondhatnánk: szó szerint a bőrén érezve azokat. 1780ban Bukaresten keresztül Bécsbe utazott, 6 hogy ott a Konstantinápolyban megismert brit követ megbízásából éremtani kutatásokat végezzen. A szokásos útvonalon haladva a havasalföldi—magyar határt a vöröstoronyi szorosnál lépte át. Itt karanténba zárták őt és útitársait, Ludolff gróf két fiát és a francia követ fivérét, mint mindenkit, aki a török birodalomból érkezett. 7 Diplomáciai státusukra való tekintettel a szebeni gróf Preiss közbenjárá6 Domenico Sestini: Viaggio curioso-scientifico-antiquario per la Valachia, Transilvania e Ungheria fino a Vienna. Firenze, 1815. 7 Domenico Sestini: Viaggio curioso... pp. 57—58.
