Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

ADATTAR — DOCUMENTS - Kótyuk Erzsébet: „A pestis oly iszonyúan pusztítván támadott" ... Adatok Kárpátalja egészségügyének történetéhez a kezdetektől a 18. századig

A Helytartótanács a sebészek ügyének rendezése előtt országos összeírást rendelt el körükben. A főorvosoknak, illetve a megyei egészségügyi megbízottaknak kellett jelentést adniuk arról, hogy hány orvos, sebész és bába tevékenykedik az adott közigazgatási területen, s működik-e gyógyszertár a vármegyében. Az összeírást 1747-ben hajtották végre. A felterjesztések szerint az általunk vizsgált négy megyében a sebészek száma a következőképpen alakult: Máramarosban három, Beregben néhány (nem tudni, hogy ez hány személyt takar), Ugocsában egy, Ung megyéből viszont nincs adat (Demkó, 1894, p. 504). Az egyik 1747. évi alispáni jelentés szerint Máramarosban nem volt se patika, se patikus. A megyében működő három kirurgus az Erdélyi Fejedelemségből szerezte be a gyógyszert. Évente egyszer elutaztak más megyék városi patikáiba, többnyire a szomszédos Szatmár vármegyei Nagybányára, s onnan töltötték fel gyógyszerkészletüket. A megyékben viszont csaknem minden falunak volt bábája. Igaz ugyan, hogy a képzettségükről nem tudtak számot adni, de a működésük nyomán általában nem keletkeztek gondok. Az egészségügyi tanács meghagyta a megye szolgabíróinak, hogy ha még akadnának a bábák között olyanok, akik nem tettek esküt, azokkal tétessék le azt (SOM adattár, 268—71:68.). Bereg vármegye ugyancsak az 1747. évi jelentésében számolt be arról, hogy a megyében szép számmal vannak bábák, de sem gyógyszerész, sem gyógyszertár nem található. Ha valakinek orvosra volt szüksége, akkor a viszonylag közeli Ungvárra utazott, mert ott orvos és patika működött, s gyógyszert is be lehetett szerezni (SOM adattár, 268—71: 83.). Ugocsa vármegye ugyancsak ebben az évben arról adott jelentést, hogy van egy kirurgusuk, aki szakmai ismereteit a császári és királyi hadseregben szerezte. A megye területén a bábák számát mintegy húszra becsülte, akik nem voltak képzettek, tudásukat a napi gyakorlatban szerezték (SOM adattár, 268—71: 87.). Ezekben az években a hivatalos közlések már nem számoltak be pestisről vagy más járványos betegségekről. A járványok idején az egészségügyi ellátásban tapasztalt hiányosságokat és zavarokat az orvosok és gyógyszerészek, valamint a képzett bábák csekély száma miatt a Helytartótanács a legjobb szándéka ellenére sem tudta pótolni, illetve megszüntetni. „Hogy a közegészségügy terén ezen században még igen nagy hézagok mutatkoznak, az a politikai, közigazgatási és társadalmi viszonyok terhére róható" — szögezte le Demkó Kálmán (Demkó, 1894, p. 388). Hazánk XVIII. századi közigazgatási átszervezésének keretében Mária Terézia királynő a közegészségügyet is szabályozta, mindenekelőtt az orvosi képzést és gyakorlatot. Már 1752-ben elrendelte, hogy minden vármegye köteles gondoskodni az „adózó népről", valamint képzett tisztiorvost tartani, aki lehetőleg a megye központjában lakik. Ahol „chirurgus czéh nincsen, ott a megye tartson chirurgust, aki a szegény népet ingyen gyógyítsa és gyógyszerekkel mérsékelt áron lássa el". A megyék azonban pénz híján nem vagy csak részben tudtak eleget tenni a kívánalomnak. A rendelet egyébként az orvosok díjazását nem állapította meg, mindössze annyit írt elő, hogy „tisztességes legyen" (Demkó, 1894, pp. 476—483). A kirurgusok fizetésének szabályozása Magyarországon csak 1781-ben vált rendszeressé, ekkor Bereg és Ung vármegyében a megyei orvos évi járandósága 400 forint volt. A négy megye járványoktól mentes, viszonylagos nyugalma nem tartott sokáig. „1753ban a szomszéd Lengyel földön dühöngvén a dögvész, a határ a Beszkiden ismét lezáratott ...a Lengyelországból jövők 42 napi veszteglésnek vettettek alá, mivégből itt veszteglőház állíttatott ... az igazolvány nélkül érkezteket visszaterelték, mivégből az egész megye széle villás őrökkel elláttatott. " (Lehoczky, 1996, p. 279).