Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
ADATTAR — DOCUMENTS - Kótyuk Erzsébet: „A pestis oly iszonyúan pusztítván támadott" ... Adatok Kárpátalja egészségügyének történetéhez a kezdetektől a 18. századig
dött orvos magával hozott gyógyszereket az utasítására sem volt hajlandó a kirurgosok között szétosztani, így azok gyógyszer hiányában nem tudják gyógyítani a lakosságot. Ez időben Bereg megye alispánja is arról számolt be, hogy közigazgatási területén terjed a pestis (SOM adattár, 368—71:17). A négy megye közül ekkor Ung vármegyét még nem érte el a járvány. A pestis Máramaros vármegyében szedte a legtöbb áldozatot. Az alispán — mint már szóltunk róla — rendszeresen jelentett a helyzetről. Az 1742. szeptember 3-án kelt irata szerint a fertőzött falvak száma már ötvenhét, s a megyét már a negyedik éve éhínség sújtja, amelyen anyagiak híján nem tudtak és nem tudnak segíteni. Berényi Tamás egészségügyi biztos Ung megyének nyújtandó 2000 forint segély iránti kérelmét a Helytartótanácsnak nem volt módjában támogatni. Ehelyett azt javasolta: Ung vármegye adóhátralékából engedjenek el 2000 forintot, hogy a hatósága ebből a pénzből erősítse meg a vesztegzárak őrzését, s orvosolja gondjait. Károlyi egészségügyi biztos 1742. október 7-én kelt jelentése szerint Beregben tizenegy, Máramarosban pedig negyvenhárom a fertőzött és nyolc a zár alatt levő, míg Ugocsában huszonhat a fertőzött községek száma. Itt kell megjegyeznünk, hogy az adatok ellentmondanak egymásnak, ugyanis a máramarosi alispán szeptember 3-ai jelentésében ötvenhét, a 30-aiban már hetvenhat fertőzött községről számolt be, míg Károlyi október 7-ei említett jelentése szerint negyvenhárom volt az ottani fertőzött települések száma. A szigorú intézkedések ellenére a járvány tovább terjedt. Novemberben Ugocsában negyvenhatra, Máramarosban pedig hetvenkettőre nőtt a fertőzött községek száma. Az említett megyék olyan katasztrofális helyzetbe kerültek, hogy a királynő leiratot intézett a Helytartótanácshoz. Ez többek között azt tartalmazta, hogy Máramaros lakossága már az éhhalál küszöbén áll, amelynek elkerülésére 35 000 forint segélyre volna szükség. Az öszszeg előteremtésére a királynő más lehetőséget nem látott, mint két éven keresztül 100 forintonként egy garassal megemelni a só árát. Úgy gondolta: ez ellen a megyék nem fognak tiltakozni, sőt, ezenfelül is mindent megtesznek annak érdekében, hogy gabona kerüljön Máramarosba. Mária Terézia iménti elképzelésével azonban a Helytartótanács és az egészségügyi tanács nem érett egyet. Azzal érveltek, hogy nemrég hoztak olyan intézkedést, amely szerint a só árát 5 garassal csökkenteni kell. A 35 000 forintos segély összegét két egészségügyi tanács kevésnek találta, hiszen ebben az időben Máramaros lakossága 11 000 fő volt. Ráadásul hasonló ínség uralkodott Ung, Bereg, valamint Ugocsa vármegyékben is, ezeket szintén segíteni kellett. A Commissio Sanitatis ezért azt javasolta: engedjék el az említett vármegyék adóhátralékát, s mentsék fel őket a határőrök, illetve a hajdúk tartása alól. Az így felszabadult pénzből oldja meg minden megye lakosságának az élelmezését (SOM adattár, 268—71:35). Minthogy az északkeleti megyékben továbbterjedt a járvány, a még súlyosabb helyzet enyhítésére a királynő újabb orvosdoktort, valamint gyógyszert küldött Bécsből Máramarosba. Az ekkor kiadott utasítás szerint Classen doktornak a gyógyszereket ingyen kellett kiosztania a betegek között. A pestis 1742-ben „oly iszonyúan pusztítván", hogy alig négy hónap alatt Munkácson a lakosság nagy része a kór áldozatául esett, s a városnak mindössze 694 lakosa maradt életben. Beregszászban háromszáznál több áldozatot követelt a járvány. Mezővári községben július 2l-e és október 7-e között több mint kétszáz ember halt meg pestisben (Lehoczky, 1996, p. 279).
