Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Sinkovics József: Szérumszerencsétlenség 1950 — Emlékirat

idején anyám a harmadrendű Erzsébet Étterem (népbüfé) üzletvezetője volt. Itt Eberhardt Zoli civil ruhás ÁVH őrmestert vacsoráztatta az előkelőségek helyett, amikor tőlem Vácról hírt kapott. Édesanyámtól megtudtam, hogy 1950-ben nálunk, a Ráday utca 7., III. emelet 34. számú lakásunkban (ahonnan elvittek) nem volt házkutatás, hiszen papírjaik szerint Faragóéknál, a Villám utcai villában voltam bejelentve, (pedig én magamat a Ráday utcában jelentettem be). Minden könyvemet és jegyzetemet úgy találtam ott 1953. december 27-én éjjel, ahogy azokat 1950. június 6-án hajnalban hátrahagytam. Anyám elmondta, hogy 1950 nyarán valahogy bejutott A. GY. népügyész belső irodájába, hogy életemért könyörögjön. Azzal kezdte, hogy ő és A. GY., azaz mindketten Komáromban születtek. Halálos ítélettel fenyegetőzve és durva szavakkal utasította ki őt A. GY. Anyámat zokogás fogta el és előrántotta zsebkendőjét. A. GY. az íróasztala mögé bukott! Aki annyi akasztott elítélt eltorzult arcába belenézett: félt, félelemben élt. Anyu eljutott az egyetemi dékánhoz is, és segítségét kérte. Az a hír járta, hogy a dékán Péter Gábor barátja és szilveszteresti vacsoravendége. O az altiszttel vezettette ki anyámat, s utánuk kiáltott: „Ne haza, hanem a Balassa utcába küldje!" (a Balassa utcában volt az elmeklinika). Ilyen világ volt nálunk 1950-ben. Apám 1878-ban született, több mint húsz évvel idősebb volt anyámnál. A horvát nevű család több mint négy nemzedék óta élt Magyarországon, s magyarnak vallotta magát. Magyar (szlovák) és lengyel nagyanyáktól és dédanyáktól származunk. A déd- és nagyszülők bortermelő szőlősgazdák voltak Budapest határában. Nagyapám korai halála után fia, apám, aki a „Reáltanodát" végezte el, elbúcsúzott négy lánytestvérétől és anyjától, és beállt a Wagon Lits vasúttársasághoz szakácsnak. Körülbelül 1898 és 1914 között utazott. Halálos ágyán mondta el nekem, kilencéves fiának, hogy ez fedő foglalkozás volt, valójában „hírvivéssel" foglalkozott; ezt később két lánytestvére (nagynénéim) is megerősítette. A Balkánon (de nem őáltala) beszerzett híranyagot közvetítette az Osztrák—Magyar Monarchiának valószínűleg Bécsbe. Mindez szóbeszéd, de én elhiszem; talán így lát egy felnövő fiú halott apjában regényhőst. Az első világháború után a Gundel család alkalmazta őt, ahol chef (főszakács) lett. Úgy halt meg, hogy a Lórántffy Zsuzsanna Magánkórházban egy nagyszerű fiatal sebész jobb oldali kizárt lágyéksérvet diagnosztizált és megoperálta, de nem hatolt be egy réteggel mélyebbre, hogy az appendixet megnézze. Kizárt lágyéksérve nem volt, ám aznap éjjel az appendixe perforált, s kínos, hosszú haláltusában, peritonitiszben halt meg 1933-ban — ezt végignéztem. Vagyont nem hagyott hátra. A negyvenes évek elejére a fiatal sebész már nyilvános egyetemi tanár volt és endokrin szervek átültetésével foglalkozott. Nem őt, hanem Bakay professzor úr szemeszterjeit hallgattam. Ezekről a dolgokról sem beszéltem volna szívesen a Sztálin út 60-ban. Zempléni ügyvéd urat halálos ágyában fekve láttam viszont, hasnyálmirigyrákban halt meg. Kardos János ügyvéd úr vállalta el ügyemet. Neki már könnyebb dolga volt, mint elődjének. Volt munkatársaim nagy szeretettel fogadtak. Az OKI vírusosztályán kaptam állást. Ott kiváló osztályvezetőnk, Farkas Leksi jó barátommá vált. Erdős doktornak megköszöntem szakvéleményét. Elhárította: „Csak az igazságot kerestem" — mondta. Kezemben van Erdős doktor 1981-ben tartott utolsó előadásának szövege, amelyben klasszikus eredeti kísérletekkel meghatározta a tetanusztoxin emberre halálos adagját és leírta perdöntő modellkísérleteit. Erdős doktor nem közölte ezt a munkáját, tekintettel arra, hogy a kezdeményezés balesetből származott. Úgy vélte, hogy a szérumszerencsétlenség felidézésével esetleg megbántja azokat, akiknek a családjában haláleset történt, és azokat is, akiket igaz-