Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Erasmus Roterodamus: Encomium medicinae — Az orvostudomány dicsérete (ford.: Magyar László András)
nem jelenik, baj esetén viszont, vagyis mikor még a feleség és a gyermek is gyakran magára hagyja az embert, például elmebaj, bőrbaj járvány idején, egyedül tart ki a beteg mellett, s ráadásul nem is hiába tart ki, mint a többség, hanem ottléte segítséget is jelent, támaszt a bajban lévőnek. Az orvos az, ki sokszor a saját életét kockára téve vív meg a betegséggel. És bizony még hálátlanságnál is súlyosabb, ha azok, akiket egy ily barát segítsége ment meg, veszély múltával képesek acsarkodni az orvosra, ahelyett, hogy atyjuk gyanánt tisztelnék és becsülnék. A közönséges barátot, akivel csak köszönőviszonyban vannak, vendégségbe hívják, mindazt, aki dörgölődzik hozzájuk, bizalmukba fogadják, de az igazi barátnak, mihelyt nincs rá szükségük, hátat fordítanak — de talán éppen azért is fordítanak hátat, mert belátják, hogy az ő szolgálatait sohasem tudnák érdemeihez méltóan meghálálni. Ha az az ember ér a legtöbbet, aki a köznek legtöbbet használ, hát ez az a tudomány, amit minden érdemes férfinak ki kell tanulnia. Ha pedig akadnak olyanok, akik a dolgok értékét inkább anyagi hasznukon és az általuk elérhető nyereségen kívánják mérni — bár az orvostudomány szentebb annál, semhogy efféleképpen méricskéljük — nos, a mienk még ebből a szempontból sem alábbvaló mint a többi tudomány. Soha nem volt ugyanis semmi gyümölcsözőbb és hamarosb hasznot hajtó, mint emez. Eraszisztratosz, akiről az imént már megemlékeztem, Ptolemaiosz királytól, Kritobulosz 33 pedig Nagy Sándortól kapott állítólag hatalmas, szinte hihetetlen jutalmat. De hát miféle jutalom lehetne elég nagy annak, aki oly főt mentett meg, akinek üdvéért sok-sok ezer ember ment már a halálba. Minek említsem itt a Cassiusokat, Carpitanusokat, Aruncusokat, Albutinusokat, 34 akik — Plinius szerint — a princepstől és a közemberektől egyaránt hatalmas összegeket kaptak? De hát minek hozunk föl példákat a régi időkből, mintha nem akadnának ma is jó páran, akiket e tudomány krőzusi kincsekkel halmozott el? A Szónoklat és a Költészet legföljebb a legkiemelkedőbbeket tartja el. 35 A zenész, ha nem zseni, éhezik. A jogász, ha nem kiváló, sovány kenyéren él. Egyedül az orvostudomány tartja el és látja el mindazokat, akik reá adták fejüket. Sőt, bár számtalan résztudományból, végtelen mennyiségű ismeretből áll az orvostan, még az is gyakran megesik, hogy egyik-másik gyógymódon valami hülye szedi meg magát. Hiábavalósággal tehát semmiképp sem vádolható ez a tudomány! Ráadásul a többi mesterségből nem is mindenütt lehet megélni. A rhétor a szarmaták közt nyeli az éhkoppot, a birodalmi jog szakértője meg Angliában. 36 Az orvos viszont bárhová kerül a Földön, tisztessége mindig követi, s mindig lesz „útravalója" is, egyetlen tudományra sem illik tehát inkább a görög közmondás: „A tudományt az egész világ tartja el". Kritobulosz — (Kr. e. 4. sz.) Makedón (II.) Fülöp orvosa, állítólag egy nyílvesszőt sikeresen távolított el a király szeméből. Később Nagy Sándor mellett is említik. (Plinius: Nat. Hist. VII. 37.) Cassius, Carpitanus, Aruncus, Albutinus — Plinius által említett neves római orvosok. A középkori mondóka szerint: „Dat Galienus opes, dat Justinianus honores, at genus et species cogiiur ire pedes. " Azaz: Galénosz (az orvostudomány) kincseket, Justinianus (a jog) pedig tisztségeket ad, de a nemnek és a fajnak (vagyis a bölcsészetnek) gyalog kell járnia. A szarmaták tulajdonképpen a lengyelekkel voltak azonosak a korabeli szóhasználatban, mégsem valószínű, hogy Erasmus őket akarta volna bántani — itt a ,szarmata' kifejezés bizonyára csak vad nép-et jelent. (A „szarmatákon túlra" kifejezés a korabeli latinban kb. azt jelentette, hogy ,a fenébe'.) A második utalással kapcsolatban föltehető a kérdés: ezúttal nem önmagára akart-e célozni Erasmus?
