Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Erasmus Roterodamus: Encomium medicinae — Az orvostudomány dicsérete (ford.: Magyar László András)
tunk. Hiszen úgy hitte, hogy Aszklépiosz segítségével Tündaridész 1 és utána többen mások is visszatértek az Alvilágból a napvilágra. Olvashatunk arról is, hogy Aszklepiadész egy már halott, kiterített s elsiratott embert hozott haza a halotti máglyáról az életbe. Xanthosz* a történetíró meg arról tudósít, hogy egy elpusztult oroszlánkölyköt, továbbá egy sárkánykígyó által megölt embert is föltámasztottak egy bizonyos „halisz" nevű növény 9 segítségével. Iuba 10 pedig tanúsítja, hogy Africa-ban is valamilyen fűvel támasztottak föl valakit. Nem csodálkoznék viszont, ha akadnának, akik nem adnának hitelt e szavaknak. Persze annál hihetetlenebb valami, minél nagyobb csodálatot kelt egy mesterség iránt — mert erre törekszünk — s nyilván kénytelenek leszünk túlzásnak tartani azt, ami túl van a valón. Bár, ami a föltámasztott embert illeti, vajon lényeges-e, hogy a lélek isteni segédlettel kerül-e vissza a már elhagyott testrészekbe, vagy pedig a mélyen a testbe temetett, s a felülkerekedő betegség ereje által elnyomott lelket az orvos tudománya és gyógymódja ébreszti-e föl, téríti-e magához s tartja-e vissza, holott kiröppenése egyébként már bizonyos lett volna? Vajon nem szinte azonos teljesítmény-e halottat támasztani, illetve a már-már elhunytat magához téríteni? Hiszen többeket is név szerint említ Plinius „ Világleírás "-ának hetedik könyvében, akik részint a temetőben, részint már a halotti máglyán, részint pedig napokkal haláluk után támadtak föl. Csoda ez és a csoda bizony csak keveseknek jut osztályrészül. De nem csodálatosabb-e még ennél is, amit manapság nyújt mesterségünk sokaknak? Ha pedig e mesterséget valóban a Legjobb s a Legnagyobb Istennek köszönhetjük — akinek mindent köszönhetünk — nem vélheti senki, hogy állításaim túlzások, nem pedig igazságok. Számos betegség ereje oly nagy, hogy bizonyosan halálhoz vezetne, ha az orvos nem segítene rajtunk: ilyen például az idegbénulás (stupor), ami főként asszonyoknál gyakori, a szívroham (syncope profunda), a bénulás (paralysis) vagy a szélütés (apoplexia). Egyetlen korban vagy népnél sem hiányoznak e tekintetben a példák. Az pedig, aki ilyenkor a támadó halált tudományával elűzi, aki a rohamosan elhanyatló életerőt helyreállítja, vajon nem tekinthető-e joggal valamilyen jóságos és kegyes istenségnek? Mit gondolsz, hány ember került sírba időnap előtt, míg az orvosi tudomány a betegségek jellegét és az orvosságok természetét kiismerte volna? Mit gondolsz, manapság hány ezer halandó él és virul, ki meg sem született volna, ha ugyané mesterség a születés veszedelmeinek megannyi ellenszerét s a szülészet alapelveit föl nem találta volna? Ezért könyörög kétségbeesetten az orvos segítő kezéért már az élet kapujában szülő és szülött egyaránt. E tudománynak köszönheti életét az is, aki meg sem született még, hiszen az orvos akadályozza meg a vetélést, ha az asszonyban egyébként van elég erő befogadni s megtartani a magot, s ha egyébként képes a szülésre. Ha tehát igaz a szólás: „Isten az ember oltalma", akkor, véleményem szerint vagy egyáltalán nincs helye annak a nemes görög mondásnak, hogy „Ember embernek jó szelleme", vagy ha mégis van, éppen a megbízható, derék orTündareusz, mitikus spártai király, egyike azoknak az embereknek — pl. Kapaneusz, Lükurgosz, Glaukón, Orion, Hippolütosz stb. — akiket Aszklépiosz föltámasztott. Graves, R.: Görög mítoszok. Bp., Európa, 1981.1. 284. (50 f.) Xanthosz, Kr. e. 5. sz.-i történetíró, a Lüdiaka c. munka szerzője. Erasmus természetesen nem őt, hanem, mint mindig, ezúttal is Pliniust idézi. Halisz—Plinius (Nat. Hist. 25. 2.) írja le ezt az eseményt, csakhogy az eredeti szövegben „balisz" olvasható. Iuba, Kr. e. 1. századi afrikai származású latin történetíró.
