Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Vida István: A pszichiátria Hölderlin korában

őrült volt. Vannak, akik szerint a mostoha körülmények áldozata, és ezek közé a körülmények közé sorolják a korabeli pszichiátria fejletlenségét is. Hogy miért a tübingeni orvostörténészekre várt ennek a tudományos és irodalmi felderítésnek az elvégzése, az Hölderlin életútjával függ össze. Itt végezte Tübingenben felsőbb tanulmányait. A híres evangélikus kollégiumban többek közt Hegel és Schelling is a szobatársai voltak. De ide, ennek a városnak egyetemi klinikumába kísérték be később, aggasztó állapotában, és ugyanitt, a Neckar-part egy romantikus pontján töltött már elborult elmével 36 évet, egészen haláláig. Első neves versciklusának a Tübingeni himnuszok címet adta, még önfeledt ifjúsága idején. De a szomorú korszak egy-egy világos pillanatában született versei, az úgynevezett Kései himnuszok szintén ebben a városban kerültek papírra. S végül testi maradványai is ennek a temetőjében tértek nyugovóra. így függ össze a pszichiátria, Hölderlin és Tübingen, tehát a kiállítás témája teljességgel érthető. A pszichiátriai Hölderlin korában probléma-kötegét négy ütemben bogozgatja a bemutatott anyag. Az első 29 dokumentum a pszichiátria elméletének és gyakorlatának helyzetével foglalkozik, általában 1800 és 1850 között. A következő kb. ugyanannyi dokumentum szintén ezt vizsgálja, de speciálisan Tübingen és a szűkebb haza, Württemberg viszonylatában. A harmadik rész arra nyújt választ, hogyan ítélték meg Hölderlin állapotát a maga korában. Végül a negyedik részben a modem véleményeket tartalmazó írások legfontosabb részével ismerkedhetünk meg. Az anyag összegyűjtésén és megfelelő tagolásán kívül a kiállítás rendezői nem utolsó sorban pártatlanságuknak köszönhetik a sikert. Eltérő, sőt egymással szembenálló felfogások párhuzamosan, egyenrangúan szóhoz jutnak és a döntést a szemlélőre bízzák. Vegyük most hasonló tárgyilagossággal szemügyre a részleteket. A 19. század első felében következett be az a fordulat, amely a pszichiátriának tulajdonképpeni létjogosultságát eredményezte. A neves Johann Peter Frank 1827-ben, Lipcsében megjelent könyvében a következőket írta: Nemrég az állam csak annyit csinált, hogy az őrülteket elzáralta, nehogy kárt tegyenek a társadalomban. Most azonban — fejtette ki akkor — nagyot lépünk előre, mert az a célunk, hogy hasznavehető tagokként vezessük vissza őket az emberi közösségbe. Frank professzor a gyógyítás módját orvosilag szervezett önálló elmegyógyintézetek létesítésében látta. Akkoriban ez valódi úttörés volt, miután évszázadokon keresztül aféle porkolábok segítségével adminisztrálták az őrülteket elkülönítő házakat. Most nézzük, hogyan vélekedtek a korszak vezető tudósai? Pinel szerint azok a mániák, amelyek periodikusnak jelentkeznek, gyógyíthatók, éspedig szigorú, de szeretetteljes neveléssel. Reil professzornak az volt a felfogása, hogy az elmezavar általában gyógyítható, ha sikerül hatásos ingerekkel a józanodás folyamatát mozgásba hozni. Heinroth viszont azon a meggyőződésen volt, hogy az őrült bűnös szenvedélyekből származó tévelygés és megzavaJ. G. Schreiner és R. Lohrbauer rajza: Friedrich Hölderlin 1823-ban