Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Antall József: Egy évszázados per — A Görgey-kérdés tegnap és ma

pedig szükségük volt Ausztriára, ellensúlyozó szerepének fenntartására. A forradalmi tüz fellobbanása Európában — ahogy ez már lenni szokott — inkább a tőle rettegők képzeletében vagy az érte égők szent hitében élt 1849 nyarán, amelyet még éleszthetett ugyan a magyar küzdelem sikere, azonban fordítva már aligha. Az utolsó visszavonulás Ausztriában az utolsó visszavonulást elhatározó irányzat minden egyezkedési kísérletet elvetett, amely az 1840-es forradalom eseményeinek az elismerésén alapult. Haynau személyében a bosszú és a megtorlás politikája érvényesült. De nem sok jót ígért a cári hadvezetőség látszólagos nagyvonalúsága, tüntető lovagiassága sem. Nem a magyarság megbecsülése, küzdelmének megértése késztette gesztusokra a cári tábornokokat és tiszteket, sokkal inkább a kényszerű szövetség iránti megvetésük, az osztrák fegyverbarátok bosszantása. Nem vonhatjuk kétségbe egy-egy cári tiszt vagy katona személyes rokonszenvét a magyarság iránt, azonban nem kereshetjük az orosz forradalmi demokraták szellemét vagy a dekabrista hagyományokat az intervencionista hadsereg vezetőiben. A minden oldalról támadó ellenség nyomasztó helyzetet teremtett az országban. A túlerővel szemben a honvéd seregek koncentrációjára volt elsősorban szükség a harc felvételéhez. Az 1849. június 26-i tanácskozáson adta elő Görgey a tervét: Komáromnál, a Duna jobbpartján kívánta a fő erőket összpontosítani. A legnagyobb erőt az osztrák seregek ellen kívánta bevetni, hogy minél több és minél súlyosabb vereséget mérjen rájuk, mielőtt az orosz seregek fő erejével felveszik a harci érintkezést. Ezzel szemben Kossuth terve azt célozta, hogy a Komáromnál hagyott csapatok késleltessék az osztrák előnyomulást, amíg a Duna-Tisza közén visszavonuló seregek az oroszokat támadják meg. A koncentráció helyéül a Maros vonalát jelölte meg a június 29-i haditanács, míg a kormány elhatározta székhelyének Szegedre történő áthelyezését. Ezt az utat kellett volna követni Görgeynek is! Csányi László, Aulich és Kiss Ernő tájékoztatta Görgeyt a komáromi koncentráció tervének elvetéséről. Egyelőre azonban Komáromnál maradt, ami éles ellentétbe hozta újra Kossuthtal. Július 2-án ugyan leváltotta a kormány Görgeyt, Mészáros Lázárt nevezve ki fővezérré, melléje pedig Dembinszkyt, azonban a tiszti kar lemondással fenyegetőzött és a sereg vezérlete Görgey kezén maradt. Közben Görgey súlyosan megsebesült a július 21-én lezajlott ácsi csatában, ahol személyesen vezette a balszárny lovasrohamát. Fej sebét gránátszilánk okozhatta. Súlyos csapást jelentett sebesülése, a seblázban kínlódó Görgey napokig azt sem tudta, hogy felmentették a fővezérség alól. Tekintélye igen magasan állt ekkor, hiszen serege előtt nemcsak jó stratégának, hanem hihetetlenül bátor, a veszélyt is vállaló hadvezérnek tűnt. De a visszavonulás mégis elkerülhetetlen volt: Klapka két hadtesttel Komáromnál maradt, míg Görgey három hadtestével Vác irányába menetelt. Görgey azelőtt mereven ragaszkodott a jobb parti áttörés gondolatához és Komáromból való menekülésnek tekintette a gyors bal parti visszavonulást, amelynek célja a szegedi koncentráció végrehajtása lett volna. Tény az, hogy néhány napos késedelem után — rosszabb feltételek között — ugyanezt kellett Görgeynek megtennie. Haynau katonái hamarosan elérték Pestet, majd tovább haladtak déli irányba. A DunaTisza közén működő honvéd hadtestek sem tudták megállítani az orosz csapatok előnyomu-