Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Schultheisz Emil: Filozófia a humanizmuskori orvosi stúdiumban
belső struktúráját, az egyetemi oktatás egészét is. A Stagirita hatása a későközépkor tudományosságára jól ismert, a 13. századdal kezdődő egyetemi recepciójának történeti irodalma nagy. Lényegesen kevesebb figyelmet fordított a tudomány- és főként az orvostörténetírás a reneszánsz arisztotelizmusának alakulására. 181 A reneszánsz-humanizmus kora pedig ebből a szempontból fontosságát illetően az egyetemi oktatás vonatkozásában csak az első nagy Arisztotelész-recepció periódusával hasonlítható össze. 1500 és 1650 között az Arisztotelész-stúdiumok expanzióját az egyetemek valamennyi, de leginkább az ars és az orvosi fakultás curriculumában nyomon lehet követni. Jóllehet az orvosok szerepe a filozófia történetében a kezdetektől fogva igen figyelemreméltó, ebben a korszakban működésük az egyetemeken meghatározó. Arisztotelész munkáinak kommentálásában, egyetemi — és azon kívüli — interpretálásában s nem utolsósorban azok fordításában és kiadásában az orvosfilozófusok, orvosfilológusok az élenjártak. 182 E rövid periódusban több Arisztotelész-kommentár jelent meg, mint a Boethiustól Pomponazziig tartó ezer esztendőben. A kommentátorok és editorok között az orvosok aránya magas. A Pomponazzit követő 150 év arisztotelizmusa az egyetemeken gyökeresen eltér a középkori egyetemi filozófiától. A korai arisztotelizmus azonosult a skolasztikával, s praktikus okokból, egy lényegében egységes világképet nyújtott. A reneszánsz-humanizmusban ez az egységes világkép széttöredezett: különböző országok, különböző egyetemek, sőt néha azonos egyetemek különböző, főleg magasabb fakultásain különböző áramlatok szellemében adták elő Arisztotelész müveit. Az Arisztotelész-kutató Lohrral kell egyetérteni: számos arisztotelizmus van e korban. 183 Ennek kapcsán újfent rá kell mutatnom arra, hogy az itáliai egyetemek orvosi fakultásain a 15. században kialakult secularis arisztotelizmus a 16. században tökéletesen függetlenítette magát a teológiának még a metodológiájától is, nem csekély befolyást gyakorolván a legtöbb európai egyetem filozófiai és ezzel orvosi oktatására. A protestáns északi egyetemeken pedig a Melanchthon által bevezetett „új arisztotelizmus" a 17. század végéig határozta meg az orvosi oktatást. A reneszánsz arisztotelizmus substantialis változatai az egyetemi előadásokban, ill. a kommentárok formájában is hoztak néhány módosulást. Az egyes művek általános taglalásában a középkorban kialakult előadások kommentálási és praelegálási módok (expositio, Az utóbbi három évtizedben ez a kutatás a tudomány- és filozófiatörténet terén felgyorsult és új megismerésekhez vezetett. Ez Kristeller mellett elsősorban a másfél évtizede elhunyt Charles B. Schmitt igen eredményes munkásságának köszönhető: Schmitt, Ch. B. Studies in Renaissance Philosophy and Science, London, 1981; Ua. Towards a History of Renaissance Philosophy, in: Aristotelismus und Renaissance, In memóriám Charles B. Schmitt, Hrsg. von E. Keszler, Charles H. Lohr und W. Spain, Wiesbaden, 1988, ut: List of Publications by Charles B. Schmitt 217—232. Csak példaképpen: Trincavelli (1496—1551) paduai orvosprofesszor, neves filozófus, nagyhírú graecista, C. Scarborough oxfordi orvostanár a 17. század első felében, matematikus és filológus, Fr. Massaria filozófus, gyakorló orvos Velencében, akinek filozófiai és orvosi munkái Baselben és Párizsban jelentek meg, Alberto Bottoni Paduában előbb a logika, 1555-től az elméleti orvostan professzora, unokája Dominicus Bottoni nápolyi protomedicus négy évig adott elő filozófiát, Franciscus Caballus (1450—1510) a medicina professzora Paduában az első, aki Arisztotelészt görög szöveg alapján adta elő, Carpentarius, Jacob (Charpentier) orvos és matematikus, a filozófia professzora Párizsban, Antonius Musa Brassavolus, a logika és a fizika professzora Ferrarában, III. Pál pápa udvari orvosa. „...we must speak in the Renaissance not of one, but several Aristotelianisms" Lohr, Ch. H.: Latin Aristotle Commentaries, II. Renaissance Authors. Firenze 1988 — Corpus Philosophorum Medii Aevi Subsidia, VI. Pref. XIII.
