Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Schultheisz Emil: Filozófia a humanizmuskori orvosi stúdiumban

Különösen Albertus Magnus volt az, aki az újplatonizmust német főidre közvetítette, aminek talaján a misztika még az egyetemeken is felbukkan.

82 Joh. Philoponus Arisztotelészkommentárjában megfigyelhető első megjelenését követően a reneszánsz-humanizmusban az újplatonizmus újjáéled. Befolyása a kor tudományának fejlődésére jellemző. Az újplatonista filozófia tendenciájában racionális metafizikai rendszer, melyben a rendező elv tulajdonképpen minden átmenetet lehetővé tesz. Az újplatonikusok ti. az arisztotelészi és posztarisztotelészi logika kiváló ismerői voltak. Arisztotelész logikájához írott kommentárjaik úttörőek. Az újplatonizmusban a humanizmus a tradícióval szembeni bizonyos fenntartásában új támaszt kapott, ha ennek kezdetben nyíltan nem is adtak hangot. Nelly Tsouyopoulos*

3 hívta fel a figyelmet a 16.—17. század újplatonizmusának egy tipikus orvosi példájára. Jean Fernel korai munkájában a harmincas években írott, de csak 1548ban megjelent De abditis rerum causis-bm fejti ki az elsők között a hagyományos, akkor még uralkodó négy nedv tanával szembeni ellenvetéseit: „Mivel a legtöbb orvos ma is lemond a gondos és alapos vizsgálatról, éppen az akut betegségeknél, gondolkodás és tudományos megokolás nélkül vezetik vissza a betegséget a nedvek túltengésére, romlására vagy rothadására. " Fernel eme fejtegetése azonban nem változtat azon a tényen, hogy könyveit, melyek a 18. század elejéig tankönyvek maradtak, formailag az eklektikus arisztotelizmus dominálja. Az Arisztotelész idézetek száma könyveiben minden egyéb forrást felülmúl. Az újplatonista befolyás a többi szöveghelyen nem ilyen világos. Fernel fél a félreérthetőségtől, kíméli Galénoszt. Különösen nagy az Arisztotelész citátumok száma a De naturali parte medicináé (1542) című élettani írásában, ahol többször hivatkozik Arisztotelészre, mint Hippokratészre és Galénoszra együttvéve.

84 Mégis itt az átmenet a medicina filozófiai fundamentumában. Az eklektikus arisztotelizmusból és az újplatonizmusból vezet az út a kartéziánizmusig. Fernel eme teóriának legnagyobb ellenfele René Descartes és ahogy Descartes filozófiája az orvosok és természettudósok között is terjedt, az arisztoteíészi-ferneli modell vagy szisztéma a maga, lényegében még mindig antik természetfilozófiájával és kórtanával lassan átadja helyét a kartéziánus gondolkodási rendszernek.

85 A tudomány haladása és bizonyos mértékig a medicina oktatása szempontjából az újplatonizmus jelentősége abban rejlik, hogy az arisztotelészi logikán túl, lehetővé teszi a megismerést absztrakt módon, akár a paradoxonokkal való konfrontáció révén is. A szigorúan vett arisztotelészi tudományfelfogás legnagyobb hátránya, a magasabb absztrakcióra való nehézkessége, ill. képtelensége. Semmi, ami az érzékelés valósága által nem evidens, vagy szillogizmussal nem vezethető le, nem kap helyet a tudományban. A láthatatlan, testet 82 Paulsen: Geschichte des gelehrten Unterrichts, op. cit. 27. 83 Tsouyopoulos, N.: Der Einfluss des Neoplatonismus auf die Wissenschaft der Renaissance. Sudhoffs Archiv. 60. (1976) 33. és 36. 84 Rothschuh, K. E.: Das System der Physiologie des Jean Fernel (1542) und seine Wurzeln. Verh. XIX. Int. Kongr. Gesch. d. Med., Basel 1964. Basel—New York, 1965. 524—526. 85 Sem a ferneli szisztémának, sem ennek a koncepció-váltásnak további taglalásába itt nem mehetek bele; utalok Rothschuh, K. E. alapvető munkáira: Physiologie. Der Wandel ihrer Konzepte. Probleme und Methoden vom 16. bis 20. Jh. (München, 1968); továbbá Theorie des Organismus 2. Aufl. (München und Berlin 1969); és nem utolsósorban monográfiájára: Geschichte der Physiologie (Berlin, 1953). Rothschuh bevezető tanulmányával és jegyzetekkel ellátva kiadta a „Descripiton du corps humain"-t: ld. René Descartes: Über den Menschen (1632) sowie Beschreibung des menschlichen Körpers (1648). Mit Einleitung und Anmerkungen (Heidelberg, 1969).