Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Györgyey Ferenc: Barátságom Antall Józseffel

szintén apró emberke), és szünet nélkül panaszkodott. Tudta rólam, hogy magyar vagyok, ergo, ezért a szervezetlenségért természetesen én is felelős vagyok. „Általában szerény és csöndes ember vagyok" — sziszegte — „nem szoktam ugrálni, tudom hol vagyunk, hallottam a keleti bürokráciáról, de ez azért több a soknál! Nem tudna annak a vakarcsnak magyarul odaszólni, hogy tűnjön el és ne tartsa fel a kongresszust? " Szerényen, de ösztönösen a jövőbe látva, csak annyit mondtam, hogy rám, Magyarországon, sem a múltban, sem most, sem a jövőben nem hallgatott és hallgat senki. Schaffron a következő háromnegyed órában még tízszer elmondta ugyanezt, majd rekedt hangon kiabálni kezdett, én leléptem és csak órákkal később tértem vissza, amikor már tisztult a helyzet. Később más érdekességekre is felfigyelt Amerikában akkorra már elkényeztetett lelkem. Például a vendégek tiszteletére két telefon is rendelkezésre állt helyi hívásokra. Nagy nehezen bejött Tamás barátom száma ám akkor legnagyobb meglepetésemre jól öltözött, csinos fiatal hölgy tette kacsóját a készülékre. Elhatároztam nem szállok vele vitába, eltűröm sértő viselkedését és néhány szó után letettem a kagylót, illetve csak megkíséreltem, de útban volt a keze. „Kérem" mondotta „nem sürgetni akartam, de ne tegye le a kagylót. így én is könnyebben kapok vonalat". Erre nem gondoltam, hozzászoktam már, hogy búgó hang mindig van az USA-ban, kivéve azt az esetet, ha a számla nincs kiegyenlítve. De nem akarok tovább nosztalgiázni, inkább elmondom, hogy rövidesen mély barátság alakult ki Antall József és a múzeum más dolgozói és közöttem. Nagy szükségem is volt erre, mert gyomrom — ismétlem agyamtól, legalább is tudatos részétől függetlenül — komoly vérzést produkált. Az ORFI kórházba vittek, ahol újabb összehasonlításokra nyílt alkalmam az O és Újhaza között, de ezekre most nem térhetek ki. Dr. Antall, dr. Vida szerető gondoskodásának nagy része volt abban, hogy nemsokára elhagyhattam a kórházat és szabadságom megmaradt részét egészségesebben tölthettem el. A Semmelweis Múzeum nagyon tetszett, az Arany Sas Patika a Várban lenyűgözött, szebb volt mint bármi amit addig láttam ebben a témakörben. Akkorra már nagyon élveztem ottlétemet, s ezért az elkövetkező években gyomorvérzés nélkül többször is visszatértem Magyarországra. Jóska és Mari fuvaroztak: levittek Kőszegre, kastélyokat néztünk és koncertekre jártunk, sok gyönyörűséget láttam, tanulmányoztam. Szolnokra is lementünk, az Archivumban olvastam a régi periratokat amíg a társaság többi tagjai — feleségemet is beleértve — a folyóban fürdőztek. Szép idő volt, jó idő volt, ahogy a nóta mondja, a diktatúra egyre enyhült és rengeteget tanultam jó magyar bor kíséretében elköltött vacsorákon és ebédeken. Később közösen angol nyelvű Semmelweis albumot állítottunk össze, ami azonban mindmáig nem jelent meg. Az évek múltak, majd 1990-ben dr. Antall József Magyarország szabadon választott miniszterelnöke lett. Valahányszor Pesten jártam mindig találkoztam vele. Mikor Connecticutba jött, hogy egyik díszdoktorátusát átvegye, természetesen elmentem az ünnepségre. Kilépett az egyetemi étterembe vonuló küldöttségből, hogy feleségemmel és velem kezet szorítson és elbeszélgessen. Bevallom jól esett, pedig a népes közönség elég éhes volt és alig várta, hogy az ünnepelt helyére ülvén hozzákezdhessenek a vacsorához. A hazai sajtót elég gyakran olvastam és új angliai dombok között, illetve inkább az egyik alján meghúzódó házamban. Sohase tudtam felfogni, félig meddig Jenkivé" váló agyammal a vita hangját — és intenzitását — ami körülötte otthon kialakult. Szerettem volna Szekfü Gyulát átírva, felhívást írni a gyalázkodóknak a következő címmel: „ Valahol ellen-