Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

KÖNYVSZEMLE / REVIEWS - Cordes, Peter: Iatros. Das Bild des Arztes in der griechischen Literatur von Homer bis Aristoteles (Magyar László)

Lorenzo Marri Malacrida, a firenzei egyetem orvostörténeti tanszékéről, felvázolja az érdeklődőknek, hogy a 17. századtól kezdve miképp alakult a szülészet tudománnyá, és képet ad arról, hogy a 18. század folyamán milyen nagyobb iskolák és jelentősebb orvosok járultak hozzá a szülészet fejlődéséhez. Röviden bemutatja, hogy az oktatás megindulásával párhuzamosan milyen didaktikai problémák adódtak, s ez miképp hatott a viaszszobrászat kialakulására, illetve fejlődésére. Tina Bovi arról nyújt áttekintést, hogy az 1700-as évek Rómájában a tudományos kultúrát milyen impulzusok és hatások érték, XIV. Benedek pápasága idején miképp változott meg, és teljesedett ki a város tudományos szerkezete. Képet kapunk arról, hogy a katolikus tudományos intézmények alapítása, az egyetem rendszabályainak megváltozása, az új laboratóriumok, és múzeumok létrehozása miképp mozdította elő a tudományágak fejlődését. Következő tanulmányában Tina Bovi bemutatja a Museo Storico Nazionale dell Arte Sanitaria kialakulását, gyűjteményeinek létrejöttét, a múzeum szervezésében résztvevő legfontosabb személyiségek munkásságát, az adományozók jelentőségét. Tina Bovi egy harmadik tanulmányával is megörvendeztet minket, melyben a viaszszobrászatjelentőségét mutatja be az anatómia területén belül, ahol a stúdiumok színvonalát és kiteljesedésének lehetőségeit emeli és motiválja a preparáció széleskörű megindulása. Az „anatómia artificialis" megszületésének, fejlődésének múltjáról ad vázlatos képet a szerző Zumbo műveitől kezdve a 18. századi viaszszobrászat alakulásáig, Ercole Lelli, Felice Fontana, Mascagni, Susini munkásságáig. Az utolsó tanulmány, és a katalógus Wilma Di Palma munkája, melyben a bolognai születésű G.B. Manfredini (szül.: 1742.) szülészeti tárgyú moulage-ai kerülnek bemutatásra. A bolognai viaszszobrászati műhelyekben tanult Manfredini érdeklődése a szülészet felé fordult, és főképp az uterus és a magzat szülészeti rendellenességeit próbálta bemutatni művészi értékű plasztikái segítségével. Di Palma a patologikus jelenségek alapján több nagyobb csoportra osztja ezeket a műveket a magzati fekvés rendellenességeitől kezdve a méh abnormális jelenségein keresztül az ikerszülésekig, a placenta elhelyezkedéséig stb. A katalógus fotóanyagának közlése után kisebb — csak figyelemfelkeltő — bibliográfiát találhatunk. A szépen kiállított katalógus inkább a laikus múzeumlátogató számára nyújt tájékoztatást az orvostörténet e speciális tárgyáról. Horúnyi Ildikó Cordes, Peter: latros. Das Bild des Arztes in der griechischen Literatur von Homer bis Aristoteles. Palingenesia Bd.XXXIX. Stuttgart, Franz Steiner, 1994. 208 p. Az antik, pontosabban a görög világ orvosképe a korabeli orvosok nehezen meghatározható társadalmi helyének és rangjának megfelelően térben és időben egyaránt igen sokszínű volt. Homérosznál, Pindarosznál, Hérodotosznál a szent mesterség iránti hódolat szavai dominálnak, míg például ó- és újkomédiában az orvos ellenszenves, pénzéhes és ostobán pöffeszkedő figura, akin jogosan nevet a nagyérdemű közönség. Cordes, eredeti szövegek, sokszor filológiai pontosságú vizsgálata alapján mutatja be e különös orvos-szemlélet főbb dokumentumait, az eposz, a líra, a dráma, a történetírás, az orvosi szakirodalom, valamint a filozófia néhány kiemelkedő alkotását áttekintve. Gyűjteményének csúcspontja kétségtelenül a ,,De arte" címen ismert hippokratikus irat védőbeszédének, s az emögött gyanítható háttérinformációknak okos elemzése, s annak bemutatása, milyen tudományfilozófiai kérdéseket vetett fel az orvosokról és mesterségükről megindult korabeli vita. A szövegelemzések eredményeképpen megtudhatjuk, hogy az ókori görög kultúrában az orvos egyéb mesterségek művelőinél messze fontosabb szerepet játszott, nem csak mint társadalmi jelenség, hanem mint a tudomány metaforája és modellje is. Ilymődon kelthette föl alakja a filozófusok és az írók-költők érdeklődését is, akiknek munkáiból talán többet tudhatunk meg az ókori orvosokról, mint magukból a reánkhagyományozott orvosi szakmunkából. Az Iliászban — elsősorban az Aszklépiosz-fi Makháón alakján keresztül — az orvos, mint szent és gyógyító hatalmú félisten jelenik meg, s noha ez a kép a következő évszázadokra is jellemző marad, néhány mondában, mítoszban, így pl. Aszklépioszéban, már föltűnik az orvosi hübrisz, a „jogosítványát" túllépő tudós motívuma is. Szolón „Múzsaelégiá"jában az orvos az emberi teremtő- és cselekvőerő szimbóluma: e cselekvőerő válsága tapasztalható már a szophoklészi tragédiák (Philoktétész, Antigoné) orvosábrázolásaiban. Hérodotosz a krotóni Démokodosz alakjában festi meg az ideális hellén orvos képét — Thuküdidésznél viszont — a történetíró felfogásának megfelelően — az emberi kiszolgáltatottság példájául szolgálnak a pestis alkalmával hősiesen helytálló, de tehetetlen s ezért bűntudatos gyógyítók. Merőben új orvosképet mutat az attikai komédia, amelynek orvosalakjai, mint már említettük, inkább karikatúraszerűek s az átlagember ellenérzéseit fogalmazzák meg a nyerészkedő „szakemberrel" s általában az érthetetlen, de pénzéhes tudománnyal szemben. A komédia orvosfigurái is bizonyítják a korabeli tudomány értékválságát — így értelmezhetők pontosan a „De arte" védekező szavai is. Az orvos kénytelen szembenézni mestersége határaival, ám eközben igyekszik megőrizni tevékenysége értelmébe vetett hitét. Az orvostudomány értelméről és hasznáról folyó vita a teljes tudomány és filozófia értelméről folyó vita „modelljévé" vált, ezért jelenhetett meg a kérdés többek közt — elvontabb formában a platóni és arisztotelészi életműben is. Az orvostudomány értelmének bizonyítása a filozófia önigazolási kísérleteinek lett része, s ha meggondoljuk máig is része maradt.