Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

KRÓNIKA / CHRONICLE - I. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár kiállításai és rendezvényei - (3) Haláltánc és gyógyítás. Kiállítás a düsseldorfi Heinrich Heine Egyetem Orvostörténeti Intézetének „Ember és Halál” c. grafikai gyűjteményéből. 1995. május 19—szeptember 30. (Mohos Márta)

nak szimbolikus és allegorikus egyéni ábrázolásai a 15. sz. végétől napjainkig. A földi élet végességének a tudata egyben a világszemléleti tájékozódás, a kulturális fejlődés hajtóereje, a művészetek örök témája. Az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében egyaránt az értelmezési és újraértelmezési igény tükröződik. A művész variációkban gondolkodik, hogy ne pusztán illusztratív módon, hanem minél markánsabb szembeállításokkal, karakterváltozatokkal jelenítse meg a téma belső dinamikáját. Példákat idézve: Heine: Traubilder ciklusa, Arany János: Hídavatás, Vörös Rébék, s ebben a széles gondolatkörben a kiállításon látható művek közül: Max Klinger (1858—1920): A dal vége, Szerelmespár-Ámor és a Halál (1880 k.) A megközelítési módok igen különbözők, zenei példával is élve, Saint-Saëns: Dance macabre c. szimfonikus műve, v. Liszt: Haláltánca, mely legmélyebb gyökerénél ragadja meg a halál-élményt. Salvador Dali (1904—1989): A Halál és a fiatal lány (1967) c. művén a gitárral kezében, távolban feltűnő csontvázlovas Halál, a muzsika mágikus, ellenállhatatlanul varázsos erejével csábítja a fiatal lányt. A megmásíthatatlan ellen lázadni, csak a Kaszás kegyetlenségének, könyörtelenségének ábrázolásával lehet: Stefano Della Bella (1610—1664): A Halál gyermeket visz, A Halál gyermeket visz a hátán, Fiatal nőt visz a Halál. Korunkból vett példával élve: Boris Fröhlich (1947—): Az első tánc — az újszülöttel, A harmadik tánc — az állapotos asszonnyal. Egy sajátos viszonyulási lehetőséggel is találkozunk, Thomas Rowlandson (1756—1827) nagyszabású, színvidám ciklusának két, a karikatúra kifejező erejével ható „élettánc'-nak is nevezhető műve szatirikusán ábrázolja kora angol társadalmának balga, bűnös szenvedélyű alakjait: A falánk halála, A temetkezési vállalkozó és a kuruzsló, Temetésre várva — A Halál legjobb barátai: az orvos, az ügyvéd, a pap és a sírásó. A néphit szerint a boszorkányok v. más gonoszok élő embert használnak hátaslóként. A híedelemmondákban az áldozat maga jön rá, hogy mi történt vele, csellel kijátssza a meglovagolót és helycsere következik, a gonosz elnyeri méltó büntetését. E néphit-képzetet őrzi a „lóvá-tesz" szólásunk. A lóvá tett Halál címet viseli Gertrude Degenhardt (1940—) e gondolatvilághoz kapcsolható tollrajza. Az orvos alakjának a megjelenítése is igen változatos. Az orvosokról alkotott általában negatív vélekedéssel szemben a 19. századi felfogásban változás tapasztalható. Gyakran mint a veszélyeztetett páciens szövetségese, a betegért elszántan küzdő gyógyító győz, időnként, vagy átmenetileg: Ivo Saliger (1894—1986): A sebész és az asszonyért küzdő Halál, Röntgensugárszórás a Halálra (1921 k.) Hans Fronius (1903—1988) művészetére nagy hatást gyakorolt az orvos édesapa és a gyermekkori nyomasztó élmény. 11 évesen látta Szarajevóban a merényletet, a trónörököspárt az édesapja részesítette elsősegélyben. Mindvégig foglalkoztatta az elmúlás témájának művészi ábrázolása. A tárlaton a „Pulzusgörbét regisztráló Halál" c. műve látható. A hagyományos szimbólumok fel-felbukkannak a különböző korokban, mint például az élet rövidségét mutató homokóra, vagy a Kaszás alakja. Ugyanakkor megtaláljuk az Elet—Halál határszituációinak mai gondolati- és tárgyi környezetbe helyezett ábrázolásait is. Úgy véljük, sikerült érzékeltetni, hogy a kiállításon bemutatott válogatás az örökké aktuális témát nem csak a szokásos gondolatkörben járja körül, s a Magyarországon először látható kvalitásos alkotások mindannyiunkhoz szólnak. Mohos Márta *