Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

TANULMÁNYOK / ARTICLES - Schultheisz Emil: Medicina a reneszánsz egyetemen. Tankönyv és curriculum

még a szövegtisztaságnál is fontosabb. Az orvosi fakultáson is új fordításban vették kézhez a Corpus Hippocraticum-ot és Galénosz könyveit, illetve az újonnan kiadott görög szövegek vagy ezek újonnan elkészített, a humanizmus kívánalmainak megfelelő fordításait, mint pl. Leonicenus munkáit, a korábbi, gyakran romlott szövegű középkori tankönyvek helyett. Hogy milyen méreteket öltött az antik medicina reprodukciója pusztán mennyiségét tekintve, azt a kiadások száma mutatja. 1490 és az 1597/98-as tanév között egyedül Galénosz műveinek 660 kiadása jelent meg, közöttük az Opera omnia 18 kiadása.

69 A haladást a reneszánsz medicinában — mint más tudományokban is — az az ismeret jelentette, amely az antik tudásnál újabbat adott. Hogy újabb ismeret, mégpedig jelentős mértékű újabb ismeret születhetett, azt az antik tekintélyekkel szembeni „kritikus tisztelet"

70 tette lehetővé. A hippokratészi-galénoszi örökség újrafeldolgozása lehetőséget nyújtott a hibák saját tapasztalat alapján való korrekciójára. így alakul lassan és módszeresen a tradíció feladása nélkül, az a bizonyos „új" medicina az orvosi fakultásokon. Jellemző erre az antik tudást a reneszánsz invencióval és humanista korrekciós törekvéssel összekapcsoló proceszszusra Vesalius gondolatmenete: Ha Galénosz téved, kiderítem — miért is ne? — tapasztalatai bővültével nem korrigálta-e Galénosz saját magát? — fejtegette a Galénoszt tisztelő, egy Galénosz kiadásban közreműködő páduai professzor, a sebészet és anatómia humanista szemléletű tanára.

71 A stílus — jelen esetben éppen a tankönyvstílus — megújulására is kitűnő példa a Fabrica. Alkotó humanistához illően a megújított diszciplinát a megújult latin nyelven akarja megírni, stílusmintája Cicero. Ez a nem sikertelen törekvése egyébként gátolta műve gyors elterjedését, nyelvezete, a kor szakemberei számára nehezen volt érthető. Annál többet nyert általa az anatómiai-élettani nómenklatúra. Humanista stílusideáljának megfelelően irtja a félreértett, vagy helytelenül lejegyzett görög, arab, héber szavakra visszavezethető «barbar» kifejezéseket, olyan új terminusokkal helyettesítve őket, amelyeket a legjobb latin orvosi auktoroktól kölcsönzött, mindenekelőtt Celsus-tól. Nagyon ritkán használ neologizmusokat. Tanítványai az ő eljárása szerint folytatták az anatómiai szaknyelv további tisztítását és kiegészítését.

72 A tulajdonképpeni reneszánsz curriculum az orvosi fakultásokon a medicina szocializálódásával, „új" diszciplínák megjelenésével kezdődik. Az új megismerésére irányuló humanista törekvések vezetnek a medicinából mintegy kiváló diszciplínák, tudományos ágazatok önálló tantárgyakként való elfogadásához. Ennek kitűnő példája a valaha a Matéria medica részeként a practicában tárgyalt botanika. Theophrasztosz, Dioszkoridész és az idősebb Plinius munkáinak újbóli feldolgozása rengeteg új anyagot hozott felszínre, aminek önálló megfigyeléseken alapuló ismertetése, valamint korrekciója néhány évtized alatt a botanikát a valódi tudomány rangjára emelte. Ez tükröződik a curriculumban, a tankönyvekben és nem utolsósorban az intézményekben. Az orvosi klasszikusok kiadási adatait ld. Russo, F.: Elements de bibliographie de l'histoire des sciences et des techniques (Paris, 1969) 2. kiadás. Ez a szellemes és találó kifejezés Ch. Lichtenthaeler-től származik: Geschichte der Medizin (Köln-Lövenick, 1975) vol. II. p. 406 Vesalius, A.: De Humani corporis fabrica libri septem. Praefatio. A Vesalius kiadásokat Id. Roth, M.: Andreas Vesalius Bruxellensis (Berlin, 1892); és u.a.

: Quellen einer Vesal-Bibliographie (Basel, 1890); valamint O'Thalley, CD.: Andreas Vesalius of Brussels (Berkeley, L.A., 1964) Vesalius nyelvészeti munkásságáról Id. Olschi, L.: Geschichte der neusprachlichen wissenschaftlichen Literatur /—iff. (Heidelberg, 1919; Lipcse, 1922; Halle 1927) főként a II. kötet p. 81 ff és p. 99 ff.; és Edelstein, L.: „Andreas Vesalius, the Humanist" Bull. Hist. Med. 14 (1943) pp 547—561