Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

ADATTÁR / DOCUMENTS - Plavecz Tibor: Magyar honvéd- és katonaorvosok tapasztalatai az első világháborúban

célra orvosokat, akik a kintlévő viszonyok összehasonlításával stb. sok méltánytalanságot tudtak volna megszüntetni. Hogy a propozíció eredménye mi lett, nem tudom, de hogy rámnézve nem volt előnyös, azt tudom, pedig állítom, hogy háború esetén mindig csak a frontról jövő — értem ez alatt a legelső frontot —, bizottságok lesznek képesek a jövőben is közismert okokból objektív, megnyugtató sorozásokat végezni és az igazságtalanságoknak látszó körülményeket kiküszöbölni. IX. ) A sebesülések megjelölése. A könnyű és nehéz sebesülések megjelölésére előírt 50 drb lapocska csakhamar elfogyott, újakat pedig többé sohasem kaptunk. Ezért én zlj .-on belül állandóan nagy mennyiségben tartottam készen az idemellékelt, e célra készült sebesülési cédulát. Eveken át zsebjükben ezen lappal bocsátottam el a sebesülteket. Jellemző dolog, hogy sohasem akarják az érdekeltek a sebesülési-lapjukat a kezükből kiadni, hanem megtartják emlékül, vagy méginkább igazolásul. Már előre tudták, hogy melyik helyen szokták az orvosok ezeket a cédulákat tőlük elszedni s ott egyszerűen fel sem mutatták. Emberileg meg is van ehhez a joguk és mert e lapok létezése a sebesültnél úgysem ellenőrizhető, rendeletben kellene kimondani, hogy az ilyen igazolóírás el nem vehető. A sebesülés olyan teljesítmény, amelynek kidomborítása mindig és mindenhol egyenesen elősegítendő. X. Tiszti konyhák. Amíg az élelmezés terén nehézségek nem voltak, fel sem tűntek, de már az utolsó kritikus időkben, habár alig észrevehetően is, de mégis éket vert ezen intézmény a cavernákban, árkokban mindig együtt élő tisztek és legénység közé. Előállott az a helyzet, hogy a lovak fakérget kaptak enni, a legénységnek kukorica kenyérből sem jutott elég, húst pedig már csak ritkán és igen keveset kaphattak. Ugyanakkor azonban a zlj.-nál mindig létezett az úgynevezett „tiszti konyha", ahonnan mégis naponta sült és egyéb húsféléket hoztak nekünk tiszteknek (analóg eset volt a dohányneműekkel is). Ráadásul aztán jöttek közénk a német csapatok, ahol nem volt tiszti konyha, ami még kirívóbbá tette a helyzetet. És ezt ott elől mindenki látta, ha akarta, ha nem. Tudtuk mi tisztek is, hogy a legénység körében — bármindennemű fegyelmetlenség stb. szándék nélkül — ez a tiszti konyha kérdés állandó discussio tárgyát képezte. Az éhes ember mindig elégedetlen lény, hiszen még inteligens embereket is sokszor a gyomrukon keresztül lehet a legkönnyebben megközelíteni. Mi tisztek mindannyian be is láttuk, hogy itt elől, ahol tiszt és legénység szorosan együttélni kénytelen, nem opportunus dolog legalább is a súlyos élelmezési viszonyok tartalma alatt a tiszti konyhát fenntartani. Derék zlj. parancsnokunk be is szüntette nálunk. De mindez csak csepp volt a tengerben. Nem az én hivatásom a fentvázolt körülményt kritizálni avagy propozitiókkal szolgálni, de mindenki által belátható okokból a kérdés valamilyen rendezése megérdemli a figyelmet, főleg ott a legelső fronton, ahol a tiszt éjjel, nappal, jóban-rosszban állandóan, még lélegzetet sem tud anélkül venni, hogy ezt a legénysége ne lássa, ne figyelje. XI. ) „Tragtierführer"ek és ,,Sanitás"ek helyzete a csapatnál. Egyik legnagyobb ú.n. front igazságtalanság volt az a felfogás, amelynek alapján ezt a két segéderőt állandóan megítélték, hogy a zlj. ezen emberei[t] egy kalap alá vonták azokkal, akik ugyanilyen elnevezés alatt a Divisiok mögött látták el ugyanezt a szolgálatot. a) Ezek a lóvezetők (Tragtierführerek) az emberileg elképzelhető legnagyobb hősiességeket produkálták. Amikor mi ott elől a cavernákban, árkokban, a peregő tüzek stb. alatt néha kitűnő, néha mitsem érő fedezékben, de mégis meglapulva vártuk, hogy mi is lesz, azalatt ezek a páriák legtöbbször az ellenség által belátott és állandóan tűz alatt levő utakon, az irtó-