Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)

ADATTÁR / DOCUMENTS - Plavecz Tibor: Magyar honvéd- és katonaorvosok tapasztalatai az első világháborúban

csak gránát le nem tépte. Öreg katonáknál sokszor kisegített bennünket a szokásos megtetovált alkar. Az bizonyos, hogy a ruházatra akasztott ,,leg. kap." nem jó megoldás, mert soksok cserét, egyenesen drámai félreértéseket okozhat. Viszont megoldani a kérdést meg kell, mert óriási fontosságú. II. ) A régi hordágy (Feldtrage) nem felelt meg. Éppen ott nem volt használható a legtöbb esetben, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá: a lövészárkokban. Igen-igen áldásos jótétemény lesz ezt a fontos, máskülönben igen jó szállító-eszközt olyanformában feltalálni, hogy az árkok labirintusában, azok kanyargós, szöglettöréses stb., stb. formájának megfelelően alkalmazható legyen. Annak idején mindent megpróbáltunk, hogy valahogy pótoljuk, így a hajókon alkalmazott hordágy formát, vagy pl. a kötélhálókból készült függőágy formát, de ez sem vált be, már csak azért sem, mert két méteres emberek kellenének melléje, hogy a vállukon vihessék a háló végeit anélkül, hogy a sebesültet a földön ne legyenek kénytelenek húzni. Különben is a nedves cavernában egykettőre szétmállik, vagy a patkányok rágják el és végül bizony a bakák is ki-ki vágtak belőle egy-egy darabot madzagnak. Pedig valahol mégis ebben a formában van a megoldás kulcsa, mert éveken át majd mindig úgy szállítottuk az árkokban a sebesülteket, hogy pokrócra fektettük őket, annak négy sarkánál fogva vitték a sebesültvívők. Ezen a módon a legélesebb lövészárok kanyarodásnál, alagútban, cavernákban is lehetővé vált a szállítás, ott is, ahol az előírásos merev hordágy nem volt használható. III. ) Térképet az orvosnak. Eddig nem volt előírva, hogy a zlj.-nál az orvosnak térképet kell adni, csak akkor adtak, ha jutott, vagy ha a parancsnok megértő ember volt. Ütközetek alatt vagy után, ha a csapat hirtelen előrement, avagy más okból le kell maradni a segélyhelynek, avagy a zűrzavarban elveszti a csapatát (hegyek, erdők stb.), ilyenkor tétlenül ténfereg, mialatt szükség lenne rá. Pl. én 1914-ben a Szarajevó körüli nagy harcok előtt a Romanja Planina erdőségekben elveszítettem a segélyhellyel, a géppuska osztagai együtt (meneteknél rám volt bízva) a zlj.-at. Két napig kóboroltam össze-vissza és épp a legkritikusabb időben, a három napig tartó erdeiütközet kezdete előtt másfél órával akadtam csapatomra, amelynek parancsnoka (Balog tábornok jelenleg a bpesti vitézi szék kapitánya) már a küldöncök seregével kerestetett. Az aggodalomjogos volt, a rengeteg sebesült igazolta. Három zlj.-nak láttam el a sebesültjeit (37., 33. és 46. zlj.-ak). Szerbiában, ahol szinte fejetlenül rohantunk naponta 15—20 km[-t], néha előre, majd aztán vissza, de meg a többi fronton is térkép nélkül a sokszor lemaradni kényszerült segélyhely legkellemetlenebb szituátiókba kerülhet. Részemről, ha csak lehetett, mindig kaptam térképet, egy parancsnok volt csak, aki elvből még akkor sem adott, ha volt is, azon a címen, mert nem jár, amíg aztán egyszer ő a saját testében fizetett rá erre a felfogásra. Tán nem is kell bővebben indokolni, hogy ne kegyképpen, hanem a szolg. szab. alapján kell a jövőben a segélyhely orvosának térképet adni. IV. ) Legénység kiképzése eü. szolgálatra. A zlj.-nál úgyszólván az egész legénységet ki lehet erre képezni. Igen bőven van rá alkalom a legelső fronton, mert mindennap, még a legnagyobb csendben is vannak sebesültek, akiken a századoktól odavezényeltek gyakorolhatnak, tapasztalatokat szerezhetnek. Mi pl. a hozzánk bevonulandó menetszázadokat már a front mögötti gyűjtő helyükön, a zlj .-tói hozzájuk küldött alkalmas emberek [segítségével] megkezdtük az e.ü. szolgálatra kiképezni őket. Volt rá eset, amikor a zlj. majdnem minden embere kiképzett ,,szanitás" volt. Valahogy megtudták ezt a divisional és nagy írásbeli dicséret mellett 56 emberünket elvezényelték erre a célra. Ettől kezdve mi meg letagadtuk a kiképzést, de azért folytattuk.