Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)
TANULMÁNYOK - ESSAYS - Schultheisz Emil: Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson
ciója nem minden küzdelem nélkül folyt, A Karoling-kor korai humanizmusának tudományfelfogása és különösen az ún. arab humanizmus áttörése és a keresztény vallással való harmóniája döntő fordulat, helyesebben folyamat volt. A kulcsmondat Adelard de Bath-nál olvasható: ,,Quantum scientia humana procedit, audienda est". 34 Ezzel egybehangzóan írja Wilhelm de Conches: ,,...in omnibus rationem esse quaerandam; si autem deficit, quod divina pagina affirmât, Sancto Spiritui et fidei mandandum". 35 Ennek a folyamatnak köszönhető az a teoretikus és praktikus alap, melyre egy rendszerbe foglalt tudománytan épül. A toledói Dominicus Gundissalinus szisztémájában az alexandriai korpusz arab modifikációja Alfarabiussal és Avicennával gazdagítva önálló helyet foglal el az egyetemen a 12. század közepén, a természettudományokban pedig az első helyre kerül. 36 Gundissalinus tudományrendszere kifejezetten didaktikus. Ebből a szempontból tárgyalja a medicinát is és „szerkeszti" a tanulnivaló szövegeket. Európa egyetemein a későbbiekben a toledói szisztéma lesz a curriculum egyik meghatározója. 37 A koraközépkori stúdium elméletének, a medicinát is beleértve, megteremtője Cassiodorus volt, aki a késői antik tudományos szakirodalmat elsőként foglalta össze. Az Institutiones divinarum et hutnanarum litterarum valójában a stúdiumokhoz használatos könyvek gyűjteménye. Ebben foglaltatik az orvosi irodalom egy nem jelentéktelen része is. 38 Ez a gyűjtemény része annak az irodalomnak, mely a közvetlen továbbélést biztosította. A középkori európai orvosi irodalom s vele az egyetemeken használt szövegváltozatok ezzel kezdődnek. M. Aurelius Cassiodurus nem volt ugyan orvos, de alapvető fontosságú történeti, valamint teológiai írásai mellett egy olyan enciklopédikus művet hagyott hátra, mely a kor minden tudományába való bevezetésként szolgált, mégpedig latin nyelven. Az 544 körül készült Institutiones kifejezetten az oktatás alapjául szolgált. Cassiodorus nem szorítkozik a szorosan vett artes liberales anyagára, a tanulmányozandó irodalomba bevonja a medicinát is. Összeállította azokat az orvosi könyveket, melyekből tanulni kell, természetesen elsősorban Hippokratész, Galénosz és Dioszkoridész nevével találkozunk. A Cassiodorus által alapított Vivarium könyvtárában jelentős számú orvosi kézirat volt. Közöttük a Therapeutika Galeni adphilosophum Glauconem destinata (ez a „therapeutika an Glaukon" két részből álló latin fordítása), Herbarium Dioscorides, De septimanis, De aere, aquis et locis, De salubri diaeta. De naturis humana valamint az Aphorismi a kommentárokkal. Beccaria szerint ez a legkésőbbi antik, vagy legkorábbi koraközépkori Hippokratész és Galénosz kánon. 39 Mindenesetre tény, hogy az Institutiones-ban foglalt tanulmányi tervben ajánlott írások közvetlenül is túlélték a kritikus 7—8. századot és megjelentek a káptalani iskolákban. Nem Cassiodorus említi, de a fenti Corpushoz csatlakozik az ugyancsak tancélra használt Sextus Placitus-féle Liber medicináé és Marcellus De medicamentis c. írása. 40 Nem lehet feladatunk valamennyi, a középkor folyamán használt orvosi tankönyv taxatív felsorolása, így csak azokkal az írásokkal foglalkozunk mintegy példaként, melyekről tudjuk, hogy ténylegesen befolyásolták az orvosi gondolkodást, meghatározó szerepük volt a curriculumban vagy gyakori előfordulásuk, állandó használatuk jelzi fontosságukat. A statútumokban, chartulariumokban előírt könyveket is csak a fenti szempontok szerint említjük. 34 In: Quaestiones naturales Ed. Müller, (1934) cap. 4. 35 Philosophia I. 22. 172., v.o. még Mischellanae Mediaevalia 1/1962, 13, p. 152. 36 ,, prima autem species scientiae naturalis est scientia medicináé". In: „Dominicus Gundissalinus: «De divisione philosophiae» 83, 3. (Ed. Baur, L.) Beitr. Gesch. Philos. (Münster, 1903). Hangsúlyozni kell, hogy a scientia naturalis itt jóval többet jelent, mint amit a terminus mai fogalma kifejez. 37 Schipperges, H.: „Das griechisch-arabische Erbe Toledos und sein Auftrag für die abendländische Heilkunde" Sudhojfs Arch. 41 (1957), pp. 113-142. 38 Inst. I., 31, 2. 39 Beccaria, A.: „Sulla trace di un antico canone latino di Ippocrate e de Galeno" In: Italia medioevale e umanistica. (1959) s. 1., pp. 1—56. 40 Corpus Medicorum latinorum V., (Lipsiae, 1916)
