Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)
TANULMÁNYOK - ESSAYS - Pisztora, Ferenc: A „No-restraint” és az „Open-door” irányelveinek megvalósítási kísérletei és értékelése a hazai pszichiátriában
A kényszernél kuli betegápolás és gyógykezelés első bajnokainak a fellépése a XVIII. század második, illetve a XIX. század első felére esik, az elmebetegekkel való bánásmód második, lényegében , ,ó'rzó'-kirekesztő" ' szakaszára. A közönség nagy részének képzeletében akkortájt az elmebajos mint ,,eszeveszett, félelmetes és veszélyes egyén élt, aki meghibbant elméjével csak fonákságokat művel, csak tör, zúz, tombol és ordít, akit tehát zár alatt és vigyázva kell őrizni. ' " Mindehhez némi háttérinformációként csatolható a neves amerikai pszichoanalitikus és pszichiátriatörténész, Franz Alexander 3 azon észrevétele, mely szerint meglehetősen nehéz megérteni azt a hihetetlen ellenszenvet és kegyetlenséget, amely az elmebetegekkel szemben még a felvilágosodás korának kezdeti időszakában is lépten-nyomon megnyilvánult. Ő ezt három fő okra próbálta visszavezetni: arra a teljes tudatlanságra, amely az elmebetegségek természetét illetően széles körökben volt tapasztalható; az elmeháborodottaktól való mélységes félelemre; végül arra a szokványos hiedelemre, hogy az elmebajok eleve gyógyíthatatlanok. Érdemben a közvélemény e felfogásához csatlakozva, és annak az elmebeteget a társadalomból kirekeszteni, a közösségtől lehetőleg minél hosszabb ideig távoltartani óhajtó tendenciáját kiszolgálva, az ún. ,,kusztodiális pszichiátria" legfőbb célja is a betegeknek az intézetben való biztonságos megőrzése volt. Olyannyira, hogy Blum Ödön pl. még egy 1899-ből származó cikkében 4 is kénytelen volt azt írni, hogy mind az elmebetegügyi törvényhozás akkori direktíváit tekintve, mind a tébolydák működésének fő célkitűzését illetően hazánkban elsősorban a lényegében véve rendőri-biztonsági szempontok voltak az irányadók. Epstein László hasonló értelemben nyilatkozott a régi intézetek építészeti struktúrájának taglalása kapcsán: ,,... ott szinte minden arra irányult — írta —, hogy a betegeket mennél jobban elszigeteljék a külvilágtól, hogy szökésüket megakadályozzák, és hogy a támadó beteget ártalmatlanná tegyék. 5 Az elsősorban közveszélyes elmebetegek nagyarányú begyűjtéséhez azonban nem állt rendelkezésre megfelelő számú intézet. így aztán főleg kezdetben — a XVII. század végefelé és a XVIII. században még meglehetősen ritkaságszámba menő elmegyógyintézetekben rossz körülmények között meglehetősen nagyszámú beteg zsúfolódott össze. Még a XIX. századi Európában is az elmebetegellátás fejlettségének egyik fő fokmérője az — egyébként nem elegendő és hőn óhajtott — intézményekkel való ellátottság mértéke volt. Ismeretes ugyanis, hogy Európában csak a XIX. század közepe felé kezdtek nagyobbszámú elmegyógyintézetet építeni. 6 A ,, restraint ' ' kialakulásához vezető négy fő ok közül kétségkívül a legfontosabb ez az intézeti túltelítettség volt. Majdnem hasonló fontossággal szerepelt második okként az a körülmény, hogy e túlnépes elmegyógyintézeti betegpopuláció jelentős hányada nyugtalan betegekből rekrutálódott, — miután az intézetbe történő felvétel első számú indikációja éppen a közveszélyesség volt. Ismét csak Oláh Gusztáv igen találó sorait érdemes idézni e helyzet megfelelő vázolására: „Az ekként szerkesztett tébolydák viszszataszító közösségbe szorítva az össze nem illő betegeket, csúnya állapotokat teremtettek, melyeknek talajából burjánzik fel a kényszereszközök alkalmazása, a hypnoticumokkal való visszaélés, az inveterált cellalakók, szóval a társadalomra végleg elveszett elemek ijesztően nagy tömege. Banálissá vált, de nagy igazságot ismétlek, ha azt mondom, hogy a tébolydai jelleg, s a zsúfoltság egy elmegyógyintézetben annyi, mint egy sebészi, vagy szülészi klinikán a szepszis." 1 További, harmadik okként említhető az amúgy sem elégséges számú ápolószemélyzet gyakran nem megfelelő hozzáállása hivatása gyakorlásához, állapotbeli kötelességeinek gyarló teljesítése. A kényel2 Epstein L., ,,Az elmebajok megítélése hajdan és most." Természettudományi Közlöny, 1912, p. 537 3 Alexander, F G. y Selesnick, T., „De la clasificación de los dementes a la liberación de sus cadenas" História de la psiquiatria (Barcelona 1970), pp 139—169 4 Blum Ö., „Fejlődő állapotban lévő és nem közveszélyes elmebetegek elhelyezése." Gyógyászat, 1899, 228 5 Epstein i. m. 1912, p. 537 6 Oláh i. m. 1903a, pp 1-197 7 Oláh „Az elmebetegkezelés újabb elvei (Referátum)", Az 1902. évi október 26-án és 27-én Budapesten tartott Második Országos Elmeorx'osi Értekezlet Munkálatai (Budapest 1903), pp 121—127
