Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Crellin, J. K—Philpott, J.: Herbal Medicine Past and Present. Vol. I.: Trying to Give Ease, Vol. II.: A Reference Guide to Medicinal Plants. Duke University Press, Durham and London, 1990, 335 + 549 p. A népi gyógyászat vizsgálata általában vagy a hagyományok összegyűjtésére és csoportosítására, vagy pedig a kultúra fejlődéstörténetének dokumentálására, az adatok történeti vagy strukturális értelmezésére összpontosít. Crellin és Philpott az orvostörténész és a botanikatanár könyve ezzel szemben elsősorban a népi növényismeret és a népi gyógyász társadalmi környezetével, „szocializációjával" foglalkozik, avval a rendkívül érdekes kérdéssel, hogy milyen körülmények hozzák létre, éltetik a népi gyógyító tevékenységet, milyen társadalmi eredetű okok határozzák meg a gyógymódok alkalmazását. A különös könyv egyetlen népi gyógyító, a déli Appalache hegységben járó-kelő, manapság is aktív Tommie Bass tevékenységére, ismereteire koncentrál, s bár ekképpen látszólag keveset markol, mégis sokat fog. Az interjúkra s történeti, növénytani és gyógyszertani kommentárokra tagolódó földolgozás első kötete általános problémákat tárgyal: a gyógynövényalkalmazás történeti hátterét ismerteti, Bass munkásságát, életrajzát mutatja be, vázolja a környezet egészségügyi viszonyait, népi gyógyítással kapcsolatos hiedelmeit, leírja a terápiák típusait és módszereit, különös tekintettel azokra a tényezőkre, amelyek a gyógynövények kiválasztását határozzák meg. Kiváltképpen érdekes és tanulságos az a fejezet, amelyben arról esik szó, hogyan, miből épül föl a népi gyógyító tudása, milyen forrásokból erednek ismeretei, mi a véleménye saját tevékenységéről és az „egészségről" általában. A második, terjedelmesebb kötet nem más, mint a Bass által használt növények lexikona. Az egyes szócikkek elején Bassnak a növényekről közölt információi olvashatók, ezt követi a magyarázat, mely részben történeti, részben orvosbotanikai megjegyzésekkel egészíti ki az elhangzottakat. A kommentárt minden alkalommal jegyzetek zárják. Crellin és Philpott ezúttal bizonyára úttörő munkát végzett: hasonló földolgozás hazánkban sem lenne érdektelen. A sok szempontból használható, ráadásul néhol olvasmányként is szórakoztató könyv mindkét kötetét hatalmas, annotált bibliográfia és részletes tárgymutató teszi teljessé. Olvasását mindenkinek, aki a népi gyógyítás, illetve a gyógyszertörténet iránt érdeklődik, melegen ajánlom. Magyar László Dash, Vaidya Bhagwan: Alchemy and metallic medicines in Ayurveda. New Delhi, Concept Publishing Comp., 1986. 247 p. Az emberiség örök törekvése, hogy feltáratlan területeket hódítson meg, új dolgokat fedezzen fel. E törekvés dominál az alkímia módszerének felfedezésében, fémek és ásványok gyógyászati célú felhasználásában. Az alkímiát mint terminust különféleképpen értelmezik. A modern ember hajlamos puszta mítosszá degradálni, mások pusztán nemes fémek előállítására irányuló kísérletként tartják számon. Bármiként is legyen, tény, hogy nemcsak Európa országaiban terjedt el: Indiában már az i. e. 6. századból írásos emlékek maradtak fenn, melyek e tudomány alkalmazásáról tudósítanak, tehát már az ezt megelőző évszázadokban ismeretes volt. Indiai hagyományok szerint — hasonlatosan a középkor európai gyakorlatához — az alkímia nem csupán nemes fémek mesterséges előállítására, hanem a jó egészség megőrzésére és előmozdítására is irányult. Emellett a keleti vallásokhoz hasonlóan az embernek a világ kötelékeitől való megszabadítását célozza, s teszi mindezt a szellemi, értelmi képességek teljes megőrzésével. Az alkímia gyógyászati célú alkalmazása a következő előfeltevésen alapul: ha a kulcsszerepet betöltő higany képes közönséges fémek arannyá és ezüstté változtatására, emberek gyógykezelésére is alkalmasnak kell lennie. A módszer az ezoterikus tudományok természete szerint titkos volt, csak beavatott és szentként tisztelt személyek ismerték. Az ayurvédikus gyógyítás mindennapos gyakorlatában a drogok három típusát alkalmazza: fémeket és ásványokat, állati valamint növényi eredetű produktumokat. Joggal merül fel a kérdés a felhasznált termékek mérgező voltára vonatkozóan. A toxikus hatást elkerülendő esetenként „tisztító" eljárásoknak vetik alá a felhasznált anyagokat, tény azonban, hogy a toxikus hatástól megfosztott higanyszármazékok gyógyhatását például az ayurvédikus hagyomány kevéssé hatékonynak minősíti. Valószínűleg épp e mérgező hatásnak tulajdonítható, hogy a betegségek kezelését lépcsőzetesen végzik. Egy átlagos betegség kezelése általában nyolc szakaszban, gyógyíthatatlan betegség kezelése, vagy visszafiatalítás tizennyolc szakaszban történik. A gyógyszerek összeállításában a könyv többezer összetevőt sorol fel, melyeknek leglényegesebb alkotóeleme a higany. Ezenkívül a fémek között megemlíti a vasat, rezet, aranyat, ezüstöt, ólmot, cinket, ónt. A felsorolt összetevőket úgy külső, mint belső használatra alkalmazzák. Felhasználásuk során finom porrá őrlik, majd gyógyfüvek kivonatával és különféle anyagok hozzáadásával „dúsítják". A könyv hiányossága, hogy receptek konkrét leírását nem közli, s ezzel a külső szemlélő számára megnehezíti e módszer értékelését. Feltétlenül előnyére írható azonban,