Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 141-144. (Budapest, 1993)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

csolatos kutatási eredményeit mindennél jobban számon tartja a kémia története, a savakat — amelyek tanulmányozása során elsőként használt indikátorokat. Angelo Sala nem csak kémikus volt, hanem orvos is. Magát Paracelsus követői közé sorolta. A Paracelsus tanait követő, ásványi anyagokat a gyógyításban is alkalmazó terápiás módszerek arra késztették A. Salát, hogy kutassa az anyagok szerkezetét és az anyagban rejlő tulajdonságokat. Ez a fajta vizsgálódás már túllépte a iatrokémia kereteit, és egy új tudomány, a kémia tudományának alapjait rakta le. A. Sala volt a XVI—XVII. század azon kutatója, akinek a kémia, a gyógyszerészet és az orvostudomány terén egyaránt jelentős érdemei vannak. Bár A. Sala Paracelsus követői közé sorolta magát, mégis ő volt az, aki mindenkinél jobban össze tudta egyeztetni Paracelsus és Galénsz tanait. A iatrokémia tanait kritikával kezelte. A. Sala munkáiban tisztán orvosi megfigyelés ritkán található. Érdekesek a szívről, a tüdőről és ezek működéséről vallott nézetei. Sala úgy hitte, hogy az emberi szervezet felépítése az évszázadok folyamán megváltozik. Véleménye szerint az ókori orvosok által használt orvosságok a kortárs ember szervezetére már nem lennének hatásosak. A vizsgálatok tárgyát képező anyagok három nagy csoportját különböztette meg: növény-, állati-, ásványi anyagokét. Saccharológia című munkája az első olyan mű. amely teljes mértékben a nádcukor gyártási, feldolgozási és finomítási lehetőségeinek leírásával foglalkozik. Ez az a könyv, amelyben A. Sala feltárja a kristálycukor gyártásának titkát. A cukrot színe szerint osztályozta, és hat típust különböztetett meg. Ez az osztályozási módszer lett a továbbiakban — sőt, a jelenben is — a cukor minőségi besorolásának. Sala a cukrot effektív gyógyszerként kezelte, de felhívta a figyelmet a túlzott cukorfogyasztás veszélyeire is. Hydrelaeologia című munkájában az erjedés folyamatának feltárásával foglalkozott, és közeljutott a probléma megoldásához. Sala írta le elsőként a szalmiákszesz előállításának módját. Angelo Sala munkássága jelentős hatást gyakorolt a kortárs tudományra, úgyszintén a következő nemzedékek kutatómunkájára is. A. Sala annak a kornak volt rendkívül jelentős kémikusa, amely kor kémiájában az empirizmus csak születőben volt. A. Libavius és A. Sala voltak a iatrokémia azon ágának képviselői, amely közelebb állt az arab medicina és alkímia hagyományaihoz mint Paracelsus iskolájához. Sala objektív akart maradni, ezért nem fogadta el maradéktalanul egyik vagy másik oldal tanait. Z. E. Gelman könyve nem nyújtja teljes és részletes elemzését Angelo Sala tudományos tevékenységének, de pontos és világos képet ad az orvos-kémikus helyéről, munkásságának jelentőségéről a XVII. század vegytanának és gyógyításának történetében. Slárkn Erzsébet Gelman Z. E.: Stroenie monosakharidov. Irkutsk, Izdatelstvo Irkutskogo Universiteta. 1991. 206 p. A monoszacharidok szerkezetének tanulmányozása során kiderül, hogy ezek a vegyületek a szénhidrátok igen fontos csoportját, a szerves vegyületeknek pedig a legfontosabb csoportját képezik. Hosszú ideig alkották kutatás tárgyát az édes anyagok: a méz, a nádcukor stb. Az egyetlen kritérium, amely szerint egy csoportba sorlták kutatók az imént említett anyagokat és más cukor-szerű anyagot — az ízük volt. Csak a monoszacharidok szerkezeti felépítésének megértése adott lehetőséget arra, hogy a szénhidrátok e fontos csoportjának egységét megértsük. A monoszacharidok felépítésének problémája egyben a szénhidrátok kémiájának kulcsproblémája is. Kocsetkov N. K. mutatott rá a monoszacharidok tanulmányozásának elsődleges fontosságára a poliszacharidokkal szemben. A monoszacharidok történetének tanulmányozása nélkül nem lehetne sem a pliszacharidok, sem a szénhidrátok történetét megérteni. Minden kétséget kizáróan leszögezhetjük, hogy a vegyületek e fontos fajtájának tanulmányozásakor vallott nézetek fejlődése nélkül nem állt volna össze egésszé a szerves kémia története, s nem állt volna össze a kémiai anyagok szerkezetének története sem. A monoszacharidok szerkezetével kapcsolatos kutatások meghatározó jelentőségűek a kémia és a biokémia kölcsönhatásának kutatástörténetében. Minden szerves vegyület szerkezeti kutatásának problémaköre a klasszikus szerkezet-elmélet keretein belül fejlődött (1861 után), majd a klasszikus sztereokémia eredményeit figyelembe véve (1874 után) és végül a konformációs elképzelések felhasználásával (a XX. sz. 40—50-es évei) formálódott. Fontos tudnunk, hogy a monoszacharidok szerkezetének ismerete nélkül lehetetlen lenne elképzelni e vegyületek biokémiáját. A monoszacharid szerkezeti problémája már jóval 1861 előtt foglalkoztatta a kutatókat. Érdeklődésük középpontjában állt már akkor, amikor a legszembetűnőbb sajátosságaikat — édesség, kristályosodási képesség, a cukor oldatainak optikai tulajdonságai, oldhatóságuk, konzerválóképességük — felfedezték. A szerző különös figyelmet szentel az „édesség" értelmezés evolúciójának, ami nem véletlen, hiszen évszázadok hosszú során ez volt a fő klasszi-