Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)

TANULMÁNYOK — ESSAYS - Boroviczény Károly-György: Cruciferi Sancti Regis Stephani. Tanulmány a stefaniták, egy középkori magyar ispotályos rend történetéről

2.2.2. A HITELESHELYEK A hiteleshelyek intézménye a magyar jogrend sajátossága, amely az írásbeliség bevezetésével, a XII. század végétől, közel 700 éven át látta el hazánkban a közjegyzőség szerepét. III. Béla, akit Bizáncban trónörökösnek neveltek, mint magyar király (1173—1196) 1181-ben a királyi kancelláriában elrendelte az. írásbeliséget, majd megvetette a hiteleshelyek intézményének alapjait bizánci példák alapján 143 . A káptalanokban és konventekben szavahihető, törvényismerő és írástudó papok illetve szerzetesek állottak rendelkezésre, akik a köz- és magánjogi okleveleket megszerkesztették, leírták, majd a hiteleshelyi pecséttel hitelesítették. A jog­szokásnak megfelelően szerződéseket mindig tanúk előtt kötöttek. Ennek megfelelően az okleveleket nem egy személy, hanem a káptalan vagy konvent összes tagja adta ki, számos esetben megnevezve a konvent vezetőjét, néha több tagját is: Nos N. magister, et totus conventus eiusdem loci. A XII. század végén (1 183 144 ) találjuk az első hiteles pecséttel kiadott magánokiratot. A XIII. század első harmadában kialakult hiteleshelyi rendszernek II. Endre 1231-ben, második dekrétumában, törvényes keretet adott 145 . A kisebb hiteleshelyeket Nagy Lajos király 1351-ben megszüntette, csak 43-nak hagyta meg authentikus (hiteles) pecsétjét 146 : 15 érseki illetve püspöki káptalannak (Bács, Bosznia, Csanád, Eger, Esz­tergom, Győr, Gyulafehérvár, Kalocsa, Kő/Szerem, Nyitra, Pécs, Vác, Várad, Veszprém és Zágráb), 10 tár­sas káptalannak (Arad, Buda, Csázma, Hanta, Pozsega, Pozsony, Székesfehérvár, Szepes, Titel és Vasvár), 11 bencés apátságnak (Béla, Garamszentbenedek, Kapornak, Kolozsmonostor, Pannonhalma, Pécsvárad, Somogy vár, Szekszárd, Szentjog /Szentjobb, Zalavár és Zobor), 6 premontrei konventnek (Csorna, Jászó, Lelesz, Ság, Turóc és Váradhegyfok), és a johanniták fehérvári konventjének. A hiteleshelyek működését számos további törvény szabályozta (pl. 1514, 1647, 1723, 1868), mígnem 1874-ben megszüntették őket, szerepüket végleg a közjegyzőségek vették át 147 . Nagy Lajos két stefanita konvent, Esztergom és Hévíz hiteleshelyi pecsétjét elvette 148 , ezáltal jövedelmük lényeges részét elvesztették. Lehetséges, hogy a király azon konventek és káptalanok pecsétjét vonta be, amelyeknél a tagok száma a 1347/ 1349-es nagy pestisjárvány következtében az előírt 8 alá süllyedt. Az oklevélszerkesztés, melyet a párizsi egyetemen tanítottak, a jog ismerete mellett retorikai képzettséget is igényelt, mert az oklevelek több részét ritmikus prózában írták 149 . Hazánkban a XIII. sz. elejéig rímes, azután ritmikus prózában írták a krónikák, törvények és oklevelek mondatainak végét. Az intitulációban mindig szerepel a hiteleshelyi oklevelet kiállító és pecsételő testület (káptalan vagy konvent) neve, gyakran az oklevél szerkesztője is, néha azonban csak nevének kezdőbetűjét adva meg, máskor meg teljesen elhagyva azt is. Ezen alaki különbségek oka a további kutatás tárgya. Az oklevelek stílusa és pecsételése nehezítette a hamisítást, illetve tette és teszi ma is lehetővé hamis, hamisított és rontott szövegű oklevelek felismerését 150 . Sokan a hiteleshelyek irattárában őriztették okleveleik külön erre a célra készült átiratát: „Partém autem presentis privilegii, cum parte dicti privilegii in eadem camera inventi, maiorem ad cautelam in eadem nostra camera deponi fecimus, nil in eodem privilegio novo innovantes." 151 A hiteleshelyek komoly jövedelmi forrást jelentettek: 1298-ban törvény szabta meg, hogy hiteleshelyi eljárásról kiállított oklevelekért 100, illetőleg 112 dénár járt 152 . A stefaniták esztergomi és felhévízi házának (2. és 3. térkép) egy-egy hiteles pecsétje volt, Esztergomnak azonban egymás után kettő. Mindkét hiteles hely pecsétjeit ismerjük 153 . 143 lásd Mezeynél (1974) 144 Kumorovitz(1960) p 35 145 lásd 5. fejezet 1231 146 Szentpétery (1930) p 137 147 Bónis (1965) p 92 148 Borsa Iván személyes közlése 149 Horváth (1954) '50 Horváth (1954) pp 48ff 151 lásd 1330—12—13 152 Szentpétery (1930) p 131 153 Jerney (1855) pp 89f, továbbá 66. és 71. számú ábra; Visser (1942) pp 255f; Kubinyi (1964) pp 116f

Next

/
Oldalképek
Tartalom