Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)
KRÓNIKA - CHRONICLE
1956-ban még előadást tart a moszkvai szívgyógyászati kongresszuson, a következő évben a Kossuth-díj második fokozatával tüntetik ki, majd 1958-ban egy kari ülésen elhangzott szókimondó véleményéért kényszernyugdíjazzák. Négy évvel később felhagy a magánrendeléssel, s az utolsó évekre marad a meg nem emészthető sérelmek fölötti rezignáció és a várakozás a szabadító halálra. 1979. február 9-én hal meg. Reggel Pálos professzor megkérdezte tőle: — Hogy van professzor úr? „Jól" — mondta kurtán, azután a fal felé fordult, és mire a pulzusát tapintották, már nem élt. Sokrétű tudományos tevékenységére a klinikus megközelítés és a klasszikus diagnosztika lehetőségeinek teljes kihasználása volt jellemző: angliai ösztöndíjasként meglepődve vette észre, hogy az angol kollégák leszoktak a szívtompulat kopogtatásáról, mivel a röntgen azt is kiszorította. Hamarosan híre ment, hogy ő képes erre, de nem hitték el. Mint mesélte, sokszor öt fontot nyert fogadásból a britektől, amíg végül is híre ment, hogy valóban pontosan meg tudja határozni a szív nagyságát kopogtatással. Mint maga elmondja önéletrajzában, klinikai évei alatt eleinte haematológiával kezdett foglalkozni, majd mind erőteljesebben fordult a keringési kórtan problémái felé. Vizsgálta a hajszálerek beidegzését, a máj- és a tüdőkeringés regulációját. Ma már külön hangsúlyozni kell azt, amit a kortársak jól tudnak, hogy Haynal professzor lett az EKG hazai elterjedésének, bevezetésének úttörője. „Kardiológiá"-ját fél évszázadon át használták. A világháború után érdeklődése a belső elválasztás felé fordult, ezen belül, később főleg a pajzsmirigy megbetegedéseivel, a hypothalamus-hypophysis kölcsönhatás zavaraival foglalkozott. A diagnosztika és terápia lehetőségeit kutatta a hyperthyreosis syndroma és a vérképzés szabályozása területén. Sokat foglalkozott a polycythaemia vera kóroktanával, amikor annak háttere még tisztázatlan volt. Mint annyi nagy orvos esetében tapasztalhattuk, érdeklődése messze túlhaladta az orvostudományt. Tudományszomjasan kutatta a világot, a beteget és környezetét, létkörülményeit, az ország szellemi klímáját. Töprengő, intellektuálisan nyitott egyénisége különösen a filozófia vonzáskörében élt és az orvosi szakkönyvek mellett gyakran forgatta kedvenc filozófusai, írói műveit. Híres könyvtára polcain nem a dekorációt szolgálták az évszázados Shakespeare-kia.áások, a híres bölcselők, nyelvészek kötetei és AquinóiSzent Tamás mellett megfértek a marxizmus klasszikusainak írásai, olyan szerzők művei, akiknek gondolkodásával képtelen volt egyetérteni. Mert meggyőződése volt, hogy beható ismeret nélkül semmiről nem lehet ítéletet alkotni. Az ismeretszerzést magas fokon gyakorolhatta, mert számos élő nyelv mellett kitűnően tudott latinul és búvárkodott ó- és újgörög szövegekben is. Milyen sokszor esett jól rövid időre megvigasztalódni kedves könyvei mellett, az élet kegyetlen próbatételei közepette. Az első világháborúban való részvétel szenvedést hozott számára. Az első vonalban küzdött és olykor a tehetetlenség fojtogatta a hadseregben tapasztalt jelenségek láttán, amikor sok helyütt züllést, korrupciót, hozzá nem értést tapasztalt. Volt úgy, hogy eljutott az öngyilkosság szörnyűséges gondolatáig. Egy alkalommal — mint hadinaplójában írta — „egyik napról a másikra elfogytak orvosi elöljárói", magas pozícióba került. Egészségügyi revíziót foganatosított, s közel felével csökkentette az ávizsgált egységek létszámát, mert a katonákat lestrapáltaknak, harcra alkalmatlannak tartotta és ezt írásba adta. Hadbíróság elé állították, majd büntetésből az orosz frontról az olasz frontra vezényelték. Azért kerülte el a halálos ítéletet, mert minden diagnózisát jegyzőkönyvvel igazolta. Haynal nem volt pacifista, csak becsületes orvos. Később sem tért le az emberség, az igazságkeresés, a tisztesség útjáról. Kritikus momentuma volt életének, amikor a kolozsvári belklinika kapujában egyedül szállt szembe a félrevezetett fiatalság százaival, akik zsidó hallgatóit akarták kiűzni. Az életét nem féltő, halálra szánt professzor kemény fellépése előtt a diákok meghátráltak. Ugyancsak megakadályozza, vagy legalábbis megtagadja — Miskolczy professzorral együtt — a klinika kitelepítését. Sürgeti a kormánynál a békeszerződés megkötését. Már jóval korábban, alig egy hónappal Magyarország német megszállása után, a Korányi Sándorról írt nekrológjában hangsúlyozza, hogy Korányi Sándor emléke élni fog, és a megszüntetett klinika példa marad az együttműködő orvosok lelkes közössége által nyújtott teljesítményével. Humanista krédóját kolozsvári székfoglalójában így vallja meg: „... nemzetiség szerint nem fogok megkülönböztetést tenni. Erdély minden fiát felkérem, akár magyar, akár román, akár szász, a testvéri együttműködésre, ami egyedül biztosíthatja a boldogulást s ennek a klinikának a felvirágozását..." Támogatja (és rejtegeti) az üldözötteket: s Márton Áron jön el, hogy a klinika kápolnájában figyelmeztesse az apácákat: hogy a rettenetes bűnök közé tartozhat a fecsegés is... Kolozsvárról szomorúan jött el, de bizakodva kezdte meg munkáját a II. Belklinikán. Előadásait nagy érdeklődéssel hallgatták, s ami különös, hogy éppen az improvizált fejtegetések tetszettek. Emellett szigorú volt, különösen a nagy tudatlanság láttán, amelynek a betegek vallhatják kárát. A felügyeleti pártszervek társaságát kerülte és sokszor volt konfliktusa velük. Különös, hogy amikor a vele szemben nem rokonszenvező párttitkár-portást a vezetőség el akarta bocsátani, mert egy politikai nagyság előtt bezárta a kaput, Haynal kelt a portás védelmére és megakadályozta elküldését. A rettenet éveiben, ha csak tudta, megakadályozta betegek deportálását, és még az ávóval is megpróbált szembeszállni. Gyarlóságaival, hibáival, gyakori ingerlékenységével együtt érvényesült személyiségének sajátos varázsa, amely állandóan hatott. Ez a varázs fellépéséből, bravúros szakmai tudásából, a lényegre tapintó ítéleteiből, kemény kritikájából és az elesettek iránti együttérzésből fakadt. Ez az impulzív, robbanékony ember tanítani, gyógyítani akart, és mindenütt az igazságot kereste. Ez olykor konfliktusok forrása volt, de ő nem ismert kompromisszumokat, legalábbis nem megalázó megalkuvásokat. Személyiségében megvalósultak azok a mélyértelmű szavak, amelyeket Shakespeare mondat a Hamletben Poloniusszal:
