Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)

ADATTÁR - DOCUMENTATION - Honti József: Dr. Genersich Antal életpályája

betölteni Arányi megürülő pesti kórbonctani tanszékét, hanem arra Bécsből Rokitansky mellett már több mint egy évtizede első tanársegédként működött Scheuthauer Gusztávot hívták meg. 1870-ben jött haza Genersich külföldi tanulmányútjáról, jelentkezett a minisztériumban és Kolozsvárra az orvossebészeti tanintézethez nevezték ki a kórbonctan és a törvényszéki orvostan tanárának. Majd amikor 1872-ben a kolozsvári egyetemet felállították, a kórbonctan egyetemi tanára lett. Genersich 25 éven át Kolozsváron maradt és csak 1895-ben, Scheuthauer halála után foglalta el a budapesti katedrát, ahol 1913 októberéig működött. Kolozsváron a „tanszék" igen szegényes volt és egyáltalán nem volt méltó a tehetséges, széles körű külföldi tapasztalatokkal rendelkező Genersichhez. Az intézet, mondhatni, csak egy szűkös boncolókamrából, egy dobozban 25 db elavult műszerből és 12 könyvből állt. Genersich azonban nagy ügybuzgalommal és tárgyszeretettel oktatta a hallgatókat, akiknek 1872-ig igazságügyi orvosi kiképzését is ellátta. Genersich később sem szűnt meg igazságügyi orvostani kérdésekkel foglalkozni. Belky professzor váratlanul bekövetkezett halála után két éven keresztül mint helyettes vezette ismét a kolozsvári, ekkor már önálló épülettel rendelkező törvényszéki orvostani intézetet és sajtó alá rendezte Belkynek kéziratban visszamaradt tankönyvét, sőt pótlólag megírta annak terjedelmes, a hullajelenségekről szóló utolsó fejezetét. A Kolozsvárott eltöltött negyedszázad az alkotó évek ideje. Munkássága a kórbonctannak csaknem egész területére kiterjedt. Kolozsvári és a későbbi dolgozatainak száma a nyolcvanat túlhaladja. 1890-ben a X. Nemzetközi Belorvosi Nagygyűlésen hozzászólt Koch és Bollinger referátumaihoz és korát messze megelőzve kifejtette, hogy az emberi gümőkór és a szarvasmarhák gyöngykórja két egymástól merőben különböző megbetegedés. Mint tudjuk: mindkettő tbc, de két különböző törzs okozza. A felszólalást nem követte a várható európai visszhang. Koch hallgatásba burkolódzott és amikor 1898-ban Smith Theobald bostoni kutató a bovin-tbc törzset izolálta, akkor ennek hatására végre az 1901. évi londoni nagygyűlésen Koch, majd Schütz pozitív irányban nyilatkoztak, anélkül azonban, hogy megemlítenék Genersich nevét. Entz Béla később (1942) megjegyezte, hogy nekünk magyar pathológusoknak kötelességünk, hogy Genersich elsőbbségét a gümőkór és szarvasmarhák gyöngykórja kóroktanának különbségéről nyomatékosan hangsúlyozzuk és a világgal is elismertessük. Kolozsváron Genersich Antalt négyszer prodékánná, az 1876/77-es tanévben dékánná, az 1877/78-as tanévben rektorrá választották. A kolozsvári évek más szempontból is jelentősek voltak. Részt vett az egyetem, később a város csatornázásának irányításában, Kolozsvár tiszteletbeli főorvosának nevezték ki. 1891-ben nemesi rangra emelték. A közéletből is kivette részét. Hazai és külföldi társaságok tagja. 1892-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1902-ben rendes tagjának választotta. Scheuthauer Gusztáv halála után a Kórszövettani Intézetet megszüntették és helyette az egyenjogú, II. sz. Kórbonctani Intézet felállítását javasolták. 1895-ben Kolozsvárról Genersich Antal az I. sz. és Pertik Ottó pedig a II. sz. Kórbonctani Tanszék vezetését vette át. Átmeneti állapotok után az Anatómiai Intézet új épületének felépítése után a két kórbonctani intézet a régi anatómiai épületben talált otthont. Genersich még budapesti kinevezésének évében elvállalta az István kórház kórboncnok-főorvosi állását. Ezáltal az intézet bonctani anyaga jelentősen megnövekedett és a hallgatók számára heti 3 boncolási gyakorlatra nyílott lehetőség. A kórszövettani gyakorlatok 1896-ban kezdődtek meg. Magas szintű előadásait tanítványai sokáig követendő példaként említették. Különösen gyakorlati előadásai váltottak ki sikert, mert bemutatásait finom humorral fűszerezte. Genersich Antal professzor budapesti tanári évei alatt tagja volt az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak, a Közegészségügyi Tanácsnak és a Közkórházi Orvostársaságnak, amelynek később elnöki tisztségét is betöltötte. A budapesti egyetem orvosi kara 1900-ban dékánná, az 1910/1 l-es tanévben pedig az egyetem rektorává választotta. Idős kora ellenére is fáradhatatlanul dolgozott és csak betegsége miatt vonult nyugdíjba, 1913-ban. Ezután is folytatta szakirodalmi munkásságát, részt vett a szakmai társaságok ülésein és szinte haláláig egyik tevékeny irányítója maradt a magyar orvostudománynak. Életrajzírói megjegyzik, hogy ha a törvényszék részére véleményt kellett adnia, a vizsgálati anyagot újra és újra megvizsgálta, sokszor napokon át tépelődött, amíg megfejtette a bűncselekmény problémáját. Lelki-