Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)
TANULMÁNYOK — ESSAYS - Boroviczény Károly-György: Cruciferi Sancti Regis Stephani. Tanulmány a stefaniták, egy középkori magyar ispotályos rend történetéről
2. A STEFANITÁK TÖRTÉNETE A stefinták történetét a kiértékelt forrásanyag alapján tárgyalom. Az Árpád-korból kb. 10 000, a késő középkorból közel 200 000 oklevél ismeretes. Ezen, részben még kiadatlan anyagot a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára (DL) és Diplomatikai Fényképgyíájteménye (DF) őrzi 17 és várja feldolgozását. Akadhat az általam felsorolt oklevelek kiadásaiban olvasási, másolási, helyesírási hiba, interpolált, rontott vagy hamisított szöveg is, ezt szakavatottabb kutatók döntsék el. A feldolgozott oklevelek túlnyomó többsége azonban kétségtelenül hiteles, így a belőlük levont következtetések nagy vonalakban helytállónak tekinthetőek. 2.1. A REND MEGALAPÍTÁSA Szent István király 1020-ban Jeruzsálemben kolostort építtetett és ezt birtokokkal ellátta: „Mert Jeruzsálemben, Krisztusnak emberi természet szerinti tartózkodása helyén szerzeteseknek klastromot állított, gazdagítván azt mindennapi étekhez bőséget szolgáltató földekkel és szőlőkkel"^. Itt a rászoruló zarándokokat is felvették 19 . Nem tudjuk, meddig állott fenn ez a ház; a XI. században, az iszlám belháborúk következtében, Jeruzsálemben fosztogatások, pusztítások, rombolások napirenden voltak. A magyar zarándokok és letelepülők sora mégsem szakadt meg: amikor 1135-ben egy Petronilla nevű magyar hölgy Jeruzsálemben házakat vett ispotály céljára, a szerződés tanúi között találjuk Kozmát, a magyar remetét, társát Bonifácot, és a magyar Simont, mint ezt oklevél tanúsítja 20 . A Petronilla által vett házak és II. Géza alapítása közötti összefüggés feltételezhető, de nem bizonyítható. Később, feltehetően a második keresztes háború után, II. Géza király Jeruzsálemben a Szent Szűznek és Szent István királynak szentelt templomot emeltetett, melyhez ispotály csatlakozott és ezzel kapcsolatban alapította a Szent István királyról elnevezett ispotályos rendet 21 . A rend székhelyévé a közvetlenül az ország akkori fővárosa, Esztergom mellett fekvő Abonyt tette 22 , ahol a királytól adományozott területen a rend tagjai templomot és ispotályt építettek. Esztergom környékén, Budafelhévízen és másutt további templomokat kaptak. II. Géza az általa alapított rendet birtokokkal is ellátta 23 . Ezt tanúsítja III. Orbán pápa 1187. március 26-án kelt „Religiosa loca" kezdetű bullája (1. ábra), melyben a rendet jóváhagyja 24 , kiváltságokkal látta el és évenként egy bizánci arany fizetésére kötelezte 25 . 2.1.1. A REND AZONOSÍTÁSA Egy rend önállóságának megállapítására meg kell vizsgálni alapításának körülményeit, pápai jóváhagyását, létesítményeinek felsorolását, megnevezését és azt, összefügg-e más ismert rendekkel, szerepelnek-e házai más rendek házainak felsorolásában. A legalkalmasabb, mert kétségtelenül leghitelesebb, azt megvizsgálni, hogy a rend, illetve a házak főnökei minek nevezték önmagukat. Az általuk kiállított oklevelek, a kor szokásainak megfelelően, intitulációt, önmegnevezést tartalmaznak. Az esztergomi és a budai ház intitulációit az 1. táblázat mutatja 26 . Több száz hiteleshelyi oklevél bizonyítja az esztergomi és a budafelhévízi ház létét 1222 és 1353, illetve 1278 és 1348 között. Utalást valamelyik más renddel való összefüggésre egyik sem tartalmaz. A két ház egybetartozását 17 lásd az adattár bevezetését, továbbá Solymosi (1984) p 246 18 Szt. István nagyobb legendájának fordításából: Tormay (1931) p 71; a nagyobb és kisebb legenda eredeti szövegét lásd: Schwandtner (1746) vol 1 p 420, Endlicher (1849) pp 147, 158 és Szentpétery (1938) vol 2 p 386: „Construxit enim in ipsa conuersationis Christi secundum humanitatem civitate Ierusalem monachorum cenobium, prediis ditavit et vineis, ad victum cottidianum copiant ministrantibus" 19 Tobler(1853)p418f 20 lásd az adattár 5. fejezetében 1135 21 lásd az adattár 4. fejezetében 1162 22 később Szentkirály, ma Esztergomban a Török Ignác u. környéke 23 lásd az adattár 4. fejezetében 1162, 1181, 1187—06—23. 24 lásd az adattár 4. fejezetében 1187—06—23. 25 Fabre, Duchesne (1910) pp lOOf 26 a keltezések alapján az egyes oklevelek lelőhelye az adattárban megtalálható
