Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 125-132. (Budapest, 1989-1990)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK, ELŐADÁSOK - STUDIES, LECTURES - Szénásy, József: A hydrocephalus kezelésének története a századfordulótól napjainkig

Ransohoff a Heile által már alkalmazott ventriculopleuralis shuntöt újította fel [47]. Természetesen ő már műanyag katétert használt. Hakim és munkatársai 1955-ben epiduralis shuntről adtak hírt [42]. A tágult oldalkamrában felgyülemlett liquort műanyag katéteren keresztül a gerinc epiduralis terébe vezették. Alsó cervicalis, illetve felső thoracalis laminektomiát végeztek és így tolták a katétert az epiduralis térbe. A szerzők szerint az epiduralis kötőszövet erősen fejlett vénahálózatával nagymennyiségű liquor felszívására képes. A műtét maga egyszerű volt, de ez sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. 1948-ban Ingraham és munkatársai [26] beszámoltak hydrocephal kutyákon végzett állatkísérleteikről. Kutyák tágult agykamrájából a luquort — műanyagcső közbeiktatásával — a sinus sagittalisba vezették. A műtét után ugyan az összeköttetés jól vezetett, de 6-12 nap múlva a vezeték elzáródott. Az elzáródás a vezetékbe visszaáramló és megalvadt vérnek volt a következménye. Ingraham és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a liquornak az érpályába történő elvezetését emberen újólag mindaddig nem szabad megkísérelni, amíg a cerebrospinalis folyadék elfolyásának útja és a véna közé nem tudnak egy műbillentyűt beépíteni, mely egyenirányú folyadékáramlást tesz lehetővé. Nulsen és Spitz voltak az elsők, akik egy 16 hónapos hydrocephal kisdeden egyenirányító szeleppel ellátott, szilikongumiból készült shuntöt (Nulsen-Spitz-Holter szelep) ültettek be, összeköttetést létesítve a jobboldali tágult oldalkamra és a vena jugularis között. A műtétet 1949. májusában végezték, a műtétről közleményük három évvel utóbb, 1952-ben a Surgical Forumban látott napvilágot [32]. A liquor egyenirányítását kettős fémszelep biztosította. A szelepekel ugyancsak szilikongumiból készült, henger alakú köpenyben helyezték el. Ezt a tömlőcskét a jobb fül mögötti területen rögzítették. A műtét után a 16 hónapos kisded fejkörfogata csökkent, a nagykutacs előboltosulása megszűnt, és rövidesen a műtét utón járni és beszélni megtanult. Egy évvel a műtétet követően a levegővel végzett ventriculographiás felvételeken a kamrák tágulata a műtét előttihez képest jelentősen csökkent. Koponyaüli nyomásfokozódásra utaló panaszok ekkor nem voltak. Három éves és 9 hónapos korában a gyermek értelmes volt, kifogástalanul mozgott. A kismérvű konvergáló kancsalítástól eltekintve panaszmentes volt, a szemfenéken a papillák épek voltak. Öt évvel Nulsen és Spitz közleménye után — 1957-ben — Pudenz, Russel, Hurd és Shelden [46] közölték az általuk alkalmazott Pudenz-Heyer shunttel végzett műtétjüket. Ők a tágult oldalkamra és a jobb pitvar között létesítettek összeköttetést (ventriculoatrialis shunt). Az áramlás egye irányítását végző, szilikongumiból készült gombaalakú szelepet a koponya bőre alá helyezték, ott ahol a ventricularis katétert kivezették a koponyából. A szelep megnyomásakor a liquor a szív felé préselődött. A shuntnek a szív jobb pitvarba helyezett végén az elfolyás ütemét szabályozó rések nemcsak a vérnek a katéterbe történő visszaáramlását akadályozták, hanem megfelelő liquomyomás esetén nyíltak meg és így biztosítoták azt is, hogy túl sok liquor ne távozhassék a shuntön keresztül. Igy szelepük megoldást jelentett nemcsak a liquor egyenirányítására, hanem ana is, hogy hirtelen ne ürülhessen túl sok liquor, tehát ne alakulhasson ki túlzott intracranialis hypotenzió. Utóbb azután különböző liquornyomásra átengedő shuntök kerültek forgalomba. Nulsen és Spitz [32], Pudenz és munkatársainak [46], majd Anderson [1] ventriculojugularis, illetve ventriculoauricularis műtéte a gyermekidegsebészek között csak több év után talált követőkre. Ez a kezdeti idegenkedés érthető, hiszen még kellő tapasztalat nem állt rendelkezésre, nem volt könnyű azután a shunt elkészítése, illetve beszerzése sem. Ezt a műtétet is eleinte a sok próbálkozás egyikének látták. Mindez együttvéve magyarázza, hogy az ötvenes években többen az előbbiekben már ismertetett shunt műtét valamelyikét alkalmazták, de szélesebb elterjedésnek egyik műtét sem örvendett. A helyzet egyszerre megváltozott, amikor az orvosi műszereket gyártó cégek a ventriculoatrialis shuntöket egyre tökéltescbb formában állították elő és bebizonyosodott, hogy az ilyen shuntök beültetésével az addig gyógyíthatatlan, súlyos hydrocephalusban szenvedő csecsemők és gyermekek gyógyíthatók. 1964—ben már 44 ezerre teltető az addig Nulsen-Spilz-Holtcr shunttel műtötték száma [36]. Ha ehhez hozzászámítjuk a Pudenz-Heyer—

Schultz műtöttekét, akkor ez már 1964-ben százezer műtött csecsemőt, illetve gyermeket jelent. Természetesen ekkor még hosszú, sokéves katamnézisek nem állhattak rendelkezésre, annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy az egyenirányító szeleppel ellátott és megfelelő liquornyomásra nyíló műanyag shuntökkel új, az eddiginél sokkal kedvezőbb fejezet kezdődött a hypertenzív hydrocephalus kezelésében. Heppner, a grazi idegsebész, a Wiener Medizinische Wœhenschriftben, 1966-ban a hydrocephalus történetéről és kezeléséről írt munkájában