Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)
TANULMÁNYOK - Bánóné Fleischmann Marianna: A hazai munka- és iparegészségügy vázlata 1945-ig
A törvény megtiltotta, a 10 munkásnál többet foglalkoztató üzemben a nők éjjeli munkát vállaljanak, továbbá, hogy egészségükre veszélyes üzemben, illetve testi erejüket meghaladó munkakörben dolgozzanak [31, 32, 33, 34]. Összegezve: az iparűzés egészségügyi feltételeit számtalan rendelkezés szabályozta. A rendelkezések betartását ellenőrző hivatalos szervezkedés meglehetősen szétágazó volt, négy terület végezte. 1. Az 1893. évi XXVIII. tc. alapján alkalmazott iparfelügyelők — főként balesetvédelmi vonalon. 2. Az 1884. évi XVII. tc. és az 1927. évi XII. tc. alapján az iparhatóság. 3. A közegészségügyi hatóságok, illetve szakközegeik az 1876. XIV. tc. 153., 154., 156., 164., 168. §-ai, továbbá a 65057/1925 és a 21560/1926 N.M.M. rendeletek alapján. 4. Az 1927. évi XXI. tc. 163—170. §-ai szerint az Országos Társadalombiztosító Intézet. V. A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS FEJLŐDÉSE, MUNKÁSVÉDELMI SZEREPE AZ EGÉSZSÉG FENNTARTÁSÁBAN Az ipari és bányamunkások, valamint hozzátartozóik egészségügyi ellátását, szociális védelmét javarészt a társadalombiztosító intézetek végezték. Az alkalmazottak biztosításának első nyomai Magyarországon a XII. századra vezethetők vissza, a bányamunkások önsegélyezésével kapcsolatosan. A bányászok saját maguk között gyűjtött adományokból a kolostorokban betegszobákat, néhol kórházat létesítettek. — A XIII. században egyes bányavállalkozók is létesítettek betegszobákat, sőt 1224-ben Selmec városa kórházat is épített a beteg- és idős bányászok részére. — A XVI. század körül jelentek meg az ún. bányatársládák, melyek a munkaadó és a bányamunkások önkéntes adakozásai folytán alakultak ki. Az első ilyen Thurzó János bányájában alakult 1496-ban. — Az 1778-ban megjelent udvari kamarai rendelet kötelezően írta elő a munkások és napszámosok belépését a bányatársládákba és egyben megszabta — a társládák kincstári segélyezése mellett — a bányászok járulékfizetési kötelezettségét. Az 1869. március l-jén kiadott rendelet az osztrák bányatörvény hatályát Magyarországra is kiterjesztette, és így a bányabirtokos kötelességévé tette a bányászatban foglalkoztatott összes munkások és hozzátartozóik számára társpénztár alapítását. Az 1867—1880-ban években a bányatársládáknál biztosított munkavállalók száma 8—10000 között mozgott (kincstári üzemekben) [35]. Az ipari munkások segélyezését eleinte a városok végezték a szegényügyi ellátás keretében. A XIV. században már a különböző céhek a beteg legények istápolását feladatuknak tekintették és betegszobákat hoztak létre. Az 1840. XVI. és XVII. tc. az első, mely utal arra, hogy az alkalmazott betegség esetén a „kereskedőtől", illetve a gyárostól orvosi ápolást követelhet. Az 1872. VIII. tc. és az 1875. III. tc. rendelkezései szerint a betegápolási költségeket — amennyiben az ápoltak nem tudták fizetni — munkaadó azt 30 napig sajátjából köteles volt téríteni. Az 1876. XIV. tc. a vasúti és hajózási egészségügyet állami felügyelet alá helyezte, ez a félügyelet kiterjedt a munkások betegsége esetén a szükséges ápolás biztosítására is. Az 1884. XVII. tc. — az. ipartörvény — szabályozta elsőnek a munkások betegségére szóló biztosítását. E célból segélypénztárak létesítését írta elő, melyek felállítása a segédek többségének elhatározásán alapult. Ilyen esetben a belépés kötelező volt, a járulék a heti bér 3%-áig terjedhetett. Mivel a törvény a segélypénztárak létesítését nem tette kötelezővé, a biztosítás is önkéntes elhatározáson alapult. Egyik legrégibb ilyen önkéntes társuláson alapuló intézmény a MABI jogelődje
